A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Trafalgar Square. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Trafalgar Square. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. április 6., hétfő

Albioni levelek LI*

Vásároljunk!

Portobello Road
Ha valaki látta a Notting Hill című filmet, lehet fogalma az utcáról. :)
És ha van ideje, feltétlenül nézze meg!
Az út 1740 körül kapta a nevét a közeli Portobelló tanya után. A Portobello Edward Vernon admirális Puerto Bello-nál aratott győzelmének emléke. Az egykori tanya helyén ma a St. Charles Hospital áll.Az utca arculata a viktoriánus korban alakult ki. A közeli Paddington és Notting Hill elegáns és előkelő lakóinak köszönhetően elit részen jár az erre tévedő. A hangulatot nem csak a színes házak, üzletek adják, hanem a kacskaringós közút is.Az utcában lakott George Orwell, és a már említett Paddingtn Bear gyakran megfordul itt, hiszen barátjának, Mr. Grubernek (akivel minden nap együtt tízóraizik) van itt egy régiség boltja.
Minden szombaton használt ruhák és régiségek árusai (no és az 1960-as évektől zöldség- és gyümölcskereskedők) lepik el az eléggé szűk utcát. Tehát a földszinti üzletek mellett az utcára kihelyezett árusítóhelyek is vásárlásra csábítják a járókelőket. A világ egyik leghíresebb utcai piacán közel 1500 kereskedő próbál túladni portékáján ilyenkor.
Persze sok gagyi dolgot is lát itt az ember, de azon kevés helyek közé tartozik, melyek mégis hamisítatlan angol miliőnek tűnnek.
Getting hung up all day on smiles
Walking down portobello road for miles
Greeting strangers in indian boots,
yellow ties and old brown suits
Growing old is my only danger

Cuckoo clocks, and plastic socks
Lampshades of old antique leather
Nothing looks weird, not even a beard
or the boots made out of feathers

I'll keep walking miles til I feel
a broom beneath my feet
or the hawking eyes of an old stuffed bull across the street

Nothings the same if you see it again
it'll be broken down to litter
Oh, and the clothes
everyone know that that dress will never fit her

Getting hung up all day on smiles
Walking down portobello road for miles
Greeting strangers in indian boots,
yellow ties and old brown suits
Growing old is my only danger

Cuckoo clocks, and plastic socks
Lampshades of old antique leather
Nothing looks weird, not even a beard
or the boots made out of feathers

I'll keep walking miles til I feel
a broom beneath my feet
or the hawking eyes of an old stuffed bull across the street

Nothing's the same if you see it again
It'll be broken down to litter
Oh, and the clothes
everyone know that that dress will never fit her

Getting hung up all day on smiles
Walking down portobello road for miles
Greeting strangers in indian boots,
yellow ties and old brown suits
Growing old is my only danger.

* * * * *

Harrods

London egyik szimbóluma, melyet az arra közlelekő buszok sofőrei több nyelven is külön bemondanak a mikrofonba (pl. a 14-es busz is erre jár), a Hayde Park és a Victoria and Albert Museum között található. Ha a metrót választjuk, a Knightsbridge állomás van a legközelebb.
18000 m2 alapterületével az Egyesült Királyság másodk legnagyobb üzlete.

Omnia Omnibus Ubique
All Things for All People, Everywhere
Minden, Mindenkinek, Mindenhol
A Harrods picit más beosztású, mint Magyarországon megszokott. Részlegei között (melyek elsősorban méregdrága márkákat árusítanak) nincsenek határvonalak. Nagyon kedvelt az Élelmiszer-terem, ahol még Pick szalámit is kapni.
A Harrods egy élelmiszerboltként (fő profilja mi más, mint a tea volt) nyitotta meg kapuit 1834-ben Kelet-Londonban. Alapítója Charles Henry Harrod volt, aki 15 évlva költöztette a boltot mai helyére. Ekkor mindössze két asszisztenst foglalkoztatott a vállalkozás, mely gyógyszerek, illatszerek, papíráruk, gyümölcs és zöldség eladásával foglalkozott.
Az alapító halála után fia, Charles Didby Harrod lett a főnök, és a cég hatalmas átalakuláson ment keresztül. Rendkívül gyorsan kibővült megszer
ezvén a szomszédos épületeket, és 1880-ban már 100 alkalmazottat foglalkoztatott.
1883. december elején a Harrods raktára leégett. Az üzletvezető azonban mégis teljesítette a vásárlók felé a karácsonyi megrendeléseket, így rekord nyereségre tett szert. Az újraépítés után ügyfelei közé került Oscae Wilde, Sigmund Freud, A.A. Milne, Lillie Langtry és a brit királyi család is.
1898-ban helyezték üzembe a világ első mozgólépcsőjét az üzletben, az ideges ügyfelek megnyutatására pedig a pálinka-kóstolást találták ki. (Hja kérem, nagy főfájást tud okozni egy-egy nagybeváslás!)
1905-ben kezdődött el az az épületkialakítási munka, mely a ma is ismeretes külsőt adta az üzletnek. Az építész Charles William Stephens volt.
A Harrods nem csak egy üzlet, hiszen Londonban is több üzletet megvásárolt, de a világ több városában nyitott "fiókot".
1985-ben a Fayed testvérek vásárolták meg potom 615 millió fo
ntért.
Mostanság felröppent a hír, hogy be fog zárni, ugyanis a gazdasági világválságra való tekintettel a cégek adóit meg akarják emelni. Mivel a tulajdonos ebbe nem akar belemenni, állítólag azt tervezi, inkább bezárja a nagyhírű céget.

A Harrodsban ma 5000 alkalmazottat foglalkoztat
mintegy 50 országból. Éjjelente 115000 energiatakarékos izzó világítja ki, melyból minden nap 30 ég ki.
A királyságban ez az egyetlen áruház, ahol állati szőrmét is lehet vásárolni.
Nagyon drága hely, bár néha remek leárazásokba futhat az ember.
Az olaszok kifejezetten imádják, és rengeteg szerencsés megengedheti magának, hogy itt vásároljon, és a megszerzett portékát a jellegzetes méregzöld táskába pakolva (melyen arany színű a felirat) adja tudtul a világnak, hogy hol is járt az imént. :)

A Harrods is emléket állít Diana hercegnőnek, hiszen a tulajdonos édesapja az asszony utolsó élettársának, Dodi Al Fayed-nek.
Emad El Din Mohamed Abdel Moneim Fayed, a 42 évesen elhúnyt egyiptomi milliárdos filmproducerként is dolgozott, talán a leghíresebb mozi, melyhez köze volt, a Tűzszekerek.
A gyászoló édesapa a mai napig állítja, hogy a szerelmeseket m
eggyilkolták, és pénzt nem sajnálva minden követ megmozgat, hogy igazát bebizonyítsa.
Az üzletben
a tragikus sorsú szerelmesek előtt két emlékmű tiszteleg. Az egyik érdekessége, hogy a fényképek mellett egy piramis alakú tároló egy pohár bort Diana rúzsnyomával, valamint a halálukat megelőző napon vásárolt eljegyzési gyűrűt rejti.A másik az "Ártatlan áldozatok" címet viselő bronzszobor, mely 2005-óta áll az egyiptomi teremnél. Alkotója Al Fayed közeli barátja, Bill Mitcell.

* * * * *

Oxford Street

Európa legforgalmasabb bevásárló utcájának kialakításában nagy szerepe volt anna az ókori útnak, melyet még a rómaiak alakítottak ki.
Ma szinte az összes világmárkát árusító üzletek sorakoznak itt, sokszor nem is egyetlen üzlettel.
A sok menő áruda mellett rendgeteg szörnyű emléktárgyat elsózni vágyó helyiség is működik itt. És hihetetlen mennyiségű kendő (vagy sál?) vár gazdára, már csak az itt lakó töméntelen mennyiségű muszlim nő miatt is. De az angol nők is előszeretettel hordják ezeket a színes csodákat.
Én nagyon kedveltem az Oxford Street-en a többemeletes zenei kiadványokat árusító boltot, a HMV-t, de két helyet kell innen megemlítenem még.

Primark
Az írországból származó üzlet ma már komoly hálózattá bővült.Ahogy az egész utca, úgy ez a bolt is állandóan hemzseg a vásárolni vágyóktól!Talán csak az egyfontos boltokban lehet olcsóbban vásárolni - vagy talán még ott sem. Sokszor kétségbe vonható a minőség, de igazán jó fogásunk is lehet. Elsősoban ruházati termékekkel kereskednek itt.
Érdekes, hogy a gyerekmunka még mindig téma lehet, és pont ezzel a céggel szemben többször fel is merült...

Selfridges
Az 1905-ben megnyitott üzlet alapítója Harry Gordon Selfridge.
Selfridge mindent tudorr a marketingről. Tőle ered a mondás: "az ügyfélnek mindig igaza van."
Üzletpolitikája része volt, hogy a bevásárlásból szórakoztató kalandot vá
sároljon.
Érdekesség, hogy sokáig egy szeizmográf (földrengés-jelző) volt elh
elyezve az épület 3. emeletére, mely mára átkerült a British Museum-ba.Épületét Daniel Burnham tervezte, de még egy amerikai és brit építészek is segítették munkáját.
Rendkívül látványosak a kirakatai is, melyek nekem ritkán nyerték meg a tetszésemet (főként túl modern stílusuk miatt), viszont kétségtelenül érdekesek.

* * * * *

Covent Garden

A city legkeletibb része szintén az egyik kedvencem, mely nagyon közel van a Leicester Square-hez, a Trafalgar Square-hez, Aldwich-hez, a Soho-hoz. Már az ókori rómaiak is belakták ezt a területet.
A Covent Garden név János király (1199-1216) uralkodása alatt már használatos volt. A Covent a Westminsteri apátsági zöldséges kertje volt, mely egyre nagyobb me
grendeléseknek tett eleget. VIII. Henrik idején természetesen felmerült a kérdés, miszerint kinek is tulajdonában áll, és jó királyunk szokásos politikáját folytatta: 1540-ben feloszlatta a kolostort és rátette kezét a kertre.
A tulajdonosok aztán gyakran cserélődtek, akik a terület fejlesztésekor mindig római hatású reneszánsz hangulatú épületekben gondolkoztak. A 17. században épült árkádos központi házat Inigo Jones tervezte. (Az ő nevéhez fűződik a greenwich-i Queen's House, a Banqueting House megépítése és a Szent Pál Székesegyház helyreállítása is.)
A terület későbbi fejlődéséhez járult a Temze viszonylagos közelsége, az 1666-os nagy tűzvész, amelyben a konkurens keletebbre eső piacok megsemmisültek.

1779-ben egy szörnyű gyilkosság történt itt. A történet három főszereplőjét szeretném bemutatni:
Az áldozat:
Martha Ray (1742-1779) szerény családból származott, figyelemreméltóan intelligens, csinos és tehetséges énekesnő volt. 17 éves volt, amikor John Montagu szeretője lett, akinek öt gyermeket szült. A nős kedves nagyvonalúan támogatta Marthat.
Az "indíték": Lord John Montagu Sandwich (1718-1792) iskoláit Etonban, majd Cambridge-ben végezte (Trinity College). Néhány évet utazgatással töltött, majd bekapcsolódott a politikai életbe és elfoglalta helyét a Lordok Házában. 1746-ban Hollandiába utazott és részt vett az osztrák örökösödési háború lezárását előkészítő tárgyalásokban. 1753-ban az Admiralitás Első Lordja, vagyis haditengerészeti miniszter lett.Sok legenda kering már ekkor hírhedtté vált korrupciós ügyeiről és az angol radikális újságírás atyjának nevezett John Wilkes elleni hadjáratáról. Rendszeres látogatója volt a politikai, vallási és erkölcsi botrányairól híres-hirhedt Hellfire Klubnak. A gróf politikai tevékenységét John Gay Koldusopera című darabjában állította pellengérre, leleplezve, hogy a fennkölt álarc mögött a politikai és üzleti életet ugyanolyan törvények mozgatják, mint a közönséges rablóbandákat.
1770-ben államtitkárrá választották, majd az Admiralitás Első Lordja lett.
Családi életét tragédiák kísérték életét. 1740-ben nősült meg, de felesége egyetlen fia születése után megőrült. A boldogtalan férj később mégis felhőtlen boldogságra lelt Martha Ray oldalán, akinek halála után örök szomorúságban volt része.
És igen, a szendvics is jó lordunk nevéhez kötődik. A ma is népszerű étel "felfedezése" 1762-re tehető, körülményei persze mai napig vitatottak. A legismertebb legenda szerint az első szendvicset azért szolgálták fel a lordnak, mert még az étkezés kedvéért sem akart felállni a kártyaasztaltól és az értékes perceket táplálkozásra vesztegetni. Az első szendvics két kenyér közé tett hússzeletből állt, amelyet egy ültő helyében fogyasztott el. Életrajzírója szerint a grófot politikai és tengerészeti feladatai kötötték sokszor napokon, éjszakákon át íróasztalához, ezért találta ki a táplálkozásnak ezt a gyors és laktató formáját. Így ugyanis nem kellett dolgozószobáját elhagynia, étkezését, munka közben is megoldhatta.
A nemes nevét a szendvicsen kívül a Sandwich-szigetek is őrzik. A lord ugyanis elkötelezett és lelkes támogatója volt James Cook második és harmadik felfedező útjának, pénzügyi támogatást és felszerelést biztosított a kapitánynak. Cook 1775-ben elsőként hajózta körül az Antarktiszt és fedezte fel a Dél-Georgia és a Sandwich-szigeteket, majd 1778-ban a régen keresett észak-nyugati átjáró után kutatva megpillantotta a Hawaii-szigetek központi csoportját, melyet Sandwich-szigeteknek nevezett el, s legfőbb támogatójáról nevezte el az alaszkai Montagu-szigeteket is.
Lord Sandwich haditengerészeti pályafutását 1782-ben fejezte be, ezután visszavonult a politikától, s életének hátralevő részét teljes egészében a zenének szentelte. Felice Giardini hegedűművész támogatója volt, létrehozta a "Catch Club"-ot, ahol a hivatásos énekesek adtak elő "régi" és modern darabokat - többek között Handel műveit.

A tettes: James Hackman többször házassági ajánlatot tett Martha-nak, de az minden alkalommal kikosarazta. Apja után ő is a katonai hivatást választotta, és a főhadnagyi rangig vitte. 1777-ben azonban lemondott rangjáról, hogy egyházi szolgálatba álljon. Ekkor már két éve ismerhette Miss Ray-t, aki a végzete lett.
Közben Montagu eladósodott, így "második családjá"-nak sem tudta biztosítani az eddig megszokott életszínvonalat. Miss Ray hát előleget kért Hackman-től, és valószínűleg egy rövid életű románc is szövődött kettejük között. De az énekesnőnek nem a megfelelő társadalmi helyzet nélküli katonára volt szüksége. Az őrületig féltékeny szerelmes férfi szerelme minden lépését követte, és 1779. április 7-én a Királyi Operaház folyosóján meggyilkolta a nőt. Lelőtte, mert meg volt győződve, hogy az operalátogatás csak egy ürügy, hogy egy újabb szeretővel találkozzon a nő.
Az eset után a bűnös sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg. Letartóztatták, és 12 nappal a bűntett után nyilvánosan kivégezték. Állítólag egy cseppet sem félt az akasztástól, de mélységesen megbánta tettét.

A 18. században a Covent Garden hölgyei nyújtottak különleges specialitásokat az úriemberek számára.A 20. században 1973-ban indult meg a műemléki állapot megőrzéséért folytatott harc.
A Covent Garden ma London egyetlen olyan része, ahol engedélyezett az utcai szórakoztató előadóművészek ténykedése. Valamennyiük előzetes meghallgatáson vesz részt, és szigorú időbeosztás szerint lépnek fel.Rengeteg üzlet van itt, valamint egy piac is (bizonyos napokon kizárólag régiségeket lehet kapni), a térről nyílik a Royal Opera House oldalbejárata, és a Szent Pál templom, az egykori római fürdő, valamint a Londoni Közlekedési Múzeum épülete is itt áll.

Királyi Operaház
1975-ben a kormány támogatásával bővítésre és korszerűsítésre került sor, de a nagy rekonstrukció csak 1995 után kezdődött, melyben a National Lottery-nek is nagy szerep jutott.
Az új Operaház jelentősen feljavított technikai felszereltséggel bír, és a legmodernebb európai színháznak szímít.

A George Bernard Shaw: Pygmalion című írása nyomán készült My Fair Lady című musical története is a Covent Gardenben indul.


Szintén a Covent Garden a háttere egy másik filmnek, Hitchcock Frenzy című thriller-ének.
Az ízig-vérig brit Tébolyban (1972) üzent az utókornak, miszerint a riasztó méreteket öltő környezetszennyezés már a Temzét is elérte, a francia konyhát ki nem állhatja az angol gyomor, a rendőrfelügyelő felesége ösztönei a férjét is segítik a gyilkosságok felderítésében.
A visszafogott brit hétköznapok hűvösen nyugodt felszínének szenvtelen ábrázolásával ellentétben a gyilkosságok és a hullák bemutatása kifejezetten brutális. A sértettek pedig tipikusan nem túl szép angol nők.
A Téboly tetőpontja a "krumpliszállító-jelenet".
A rendező csak a legvégén buktatja le a nyakkendős nekrofil sorozatgyilkost, ez biztosítja az izgalmakat.

* * * * *

Alfred Joseph Hitchcock (1899-1980) angol filmrendező, forgatókönyvíró és producer Londonban született egy ír katolikus családban.
A jezsuitáknál tanult, majd műszaki rajzolóként kezdett dolgozni.
1920-tól angol némafilmek feliratait rajzolta, később fordította és írta is őket. Hamarosan rendezőasszisztens lett, mely akkoriban voltaképp az egész stúdiómunkában való részvételt jelentette, a forgatókönyvírástól a vágásig.Két év múlva kezdte el forgatni első filmjét a Tizenhármas szám címen, de sohasem fejezte be. Ezt követően egy másik rendező helyett fejezte be az Always Tell Your Wife című munkát, amit az első filmjének tekinthetünk. A forgatáson ismerkedett meg Alma Reville-lel, akit 1926-ban feleségül vett.
Első sikerét az 1927-es A titokzatos lakó, melyben későbbi thrillerjeinek legtöbb jellegzetessége fellelhető. A filmben üvegpadlót használt, így az alsó lakásból filmezhette a színész lépéseit.
Első hangosfilmjét, az 1929-ben készült Zsarolás-t eredetileg némafilmnek szánták, de végül ez lett az első brit hangosfilm. A rendező már itt is felismerte és kihasználta a hangos technikában rejlő feszültségkeltő lehetőségeket.
1934-ben Az ember, aki túl sokat tudott sikere a tengerentúlra is eljutott. Egy évvel később született meg a 39 lépcsőfok, mely az első azon Hitchcock-thrillerek sorában, melyek főhőse egy tévesen meggyanúsított személy, aki azért menekül a törvény és a bűnözők elől, hogy kiderítse a valódi tettes kilétét és bizonyítsa ártatlanságát.
Angliában a legnagyobb sikert az 1938-as Londoni randevú-val aratta.
25 film elkészítése után maga mögött hagyta hazáját, és Hollywood-ba költözött. Önmagát mindig is amerikai stílusú rendezőnek tekintette, és talán ez a magyarázata, hogy az USA-ban készíti legnagyobb mesterműveit. Bár első Hollywood-i filmje, az A Manderley-ház asszonya Oscar-díjat is bezsebelt, ő maga nem kedvelte ezt a munkáját.
A '40-es évektől kezdve Hitchcock kevés kivételtől eltekintve kedvenc műfajában alkot. A kémtörténetek és thrillerek sorában az A gyanú árnyékában című művét tekintette legjobb filmjének.
A második világháborúban Angliában háborús híradókat rendezett.
1945-ben Hollywoodba visszatérvén készítette Elbűvölve című művét, melynek álomjeleneteit Salvador Dali tervezte. A következő évben készült el a Forgószél két kedvenc színészével, Cary Grant-tel és Ingrid Bergman-nal.
Pár bukás után az 1954-es Gyilkosság telefonhívásra című moziban dolgozott együtt új kedvencével, Grace Kelly-vel. Az ezek utáni években születtek leghíresebb munkái, szinte mind klasszikusnak számítanak, mint pl. a Psycho (1960), vagy a Madarak (1963).
Filmjei gyakran olyan mindennapi embereket ábrázolnak, akiket az általuk befolyásolhatatlan vagy érthetetlen körülmények ragadnak el; gyakori témája az ember, aki bűnös ugyan, de csak apró, össze nem függő tettekben. Alkotásai a félelem és a fantázia keverékén nyugszanak és jellegzetes humorral fűszerezettek.
Szintén jellegzetes az, hogy a rendező szinte minden filmjében egy-egy kisebb szerepben is szerepel, melyet azóta számos rendező követett.
Érdekesség, hogy Angliában még barna, de amerikai filmjeiben már szőke színésznőket alkalmazott filmjeiben.
1979-ben az angol királynő lovaggá ütötte, és márciusban megkapta az Amerikai Filmintézet díját is.

2009. február 21., szombat

Albioni levelek XXXIX.*

National Portrait Gallery - Nemzeti Arcképtár

A Nemzeti Múzeum mögötti épültben, az Operaház és a Szent Márton templom felől van a bejárata az Arcképtárnak.

1856-ban javasolták az angol Felsőházban, hogy hozzanak létre a brit történelem kiemelkedő személyiségei bemutatására egy nemzeti arcképtárat. Az Alsóház nem szívesen támogatta a javaslatot, mert ők inkább a Nemzeti Képtár épületének bővítését és állományának gyarapítását tűzték ki célul. Kis többséggel a tervezet mégis "átcsúszott", de mivel a főrendiek családi portréit bemutató múzeum épületére pénz nem volt, W. H. Alexander ajánlotta fel kétemeletes régi, neoreneszánsz stílusú családi házát. Mivel már indulásakor is szűknek bizonyult, 1933-ban Lord Duveen adományából építettek hozzá egy új szárnyat.
A múlt század közepétől már karikatúrákat, régi fényképeket, portrészobrokat, reliefeket is bemutat a gyűjtemény, így az 1960-as években új múzeumi épület létrehozásáról határozott a kormány, ami azonban még nem épült meg.
A Nemzeti Arcképtár tulajdonképpen egy képes történelmi tárlat. A kiállítás kronológiai sorrendben mutatja be a hírességeket, éppen ezért nem száz százalékosan tudtam élvezni a gyűjteményt, hiszen az angol történelemben nem vagyok nagyon jártas, így a nevek zöme nekem nem sokat mond.
Nem a kiállítótermek valamelyikében, hanem a raktárban pár Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobor és László Fülöp kép porosodik, viszont egy magyar vonatkozású portrét sikerült felfedeznem. Arányi Jelly (1893-1966) hegedűművész európai és amerikai hangversenykörútjai után Londonban telepedett le. Emlékezetesek Bartók Bélával közösen adott londoni- és párizsi szonáta-estjei. Klasszikus, romantikus és modern zeneszerzők kiváló tolmácsolója volt. Az ő és Adila nővére részére írta Bartók mindkét hegedű-zongora szonátáját, Maurice Ravel pedig Tzigane c. népszerű hegedű-zongoraszerzeményét. (Teljesen véletlenül bukkantam rá egy 1996-ban készült mozifilmre, mely Sir Edwrd Elgar és Jelly rövid és szenvedélyes románcát meséli el Elgar's Tenth Muse címmel.)

Sokszor felmerül a látogatóban, hogy vajon a kiállított műtárgyak vajon eredetiek-e, vagy csak másolatok. Nos, itt főként utóbbiakkal találkozhatunk.

A portrék közül a legismertebbek ifj. Hans Holbein képe VIII. Henrikről, vagy Marcus Gheeraerts munkája I. Erzsébet angol királynőről.
















Peter Paul Rubens Thomas Howard
műkereskedőről készített kiváló képét is érdemes megnézni, vagy William Shakespeare Chandos portréját. Alkotóját nem ismerjük, csak annyi biztos, hogy egy chandos-i herceg magángyűjteményében volt a kalózos fülbevalóval, kihajtott gallérral ábrázolt művész.

Az angol portréfestők közül Joshua Reynolds önarcképe és Thomas Gainsborough egy angol lady-ről készytett festményét emelném ki, valamint Louis-Francois Roubiliac William Hogart portrészobrát.

Pár éve készült a Buckingham palotában az a fotósorozat, melynek II. Erzsébet a modellje.
A képeket Annie Leibovitz készítette, és ez volt az első megbizatása a koronás fő megörökítésére. A Vanity Fair felkérésére készült portrékról sokan hiányolják az egyéniséget, mások viszont kellőképpen ünnepélyesnek tartják.
A kollekció II. Erzsébet húgáról, a szépséges Margit hercegnőről is bemutat egy fotósorozatot.
"Bud", azaz "Rózsabimbó" egészen más karakter volt, mint nővére. Már gyermekként is igen eleven volt, és erre felnőtt korában sem cáfolt rá.Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Erzsébet lesz a trón első számú várományosa, Margit sokkal nagyobb szabadságot élvezett, és ez kamaszkorára meglehetősen elviselhetetlenné tette a lányt. "Ha nem hercegnőnek születik, egészen biztosan filmcsillag lett volna belőle" – jegyezte meg később II. Erzsébet királynő a húgával kapcsolatban. A tánc, a zene és a színház iránti vonzódása nem is szűnt meg soha, hiszen a fiatal hercegnőből felnőtt korára a londoni éjszakai élet egyik központi szereplője lett. Ezelőtt azonban valami más várt rá, amely legalább olyan híressé tette őt, mintha filmsztárként arat sikereket: a híres-hírhedt Townsend-ügy.
Peter Townsend, a királyi légierő háborús hőse - amúgy nős és két gyermek apja -, VI. György király istállómestere, majd az anyakirálynő udvarának intendánsa volt Bud szerelme. Bár 1952-ben a feleség hibájából a bíróság kimondja Townsend válását, a királyi hercegnő nem mehetett hozzá egy elvált emberhez. Erzsébet, a brit birodalom és egyben az anglikán egyház feje egyértelművé tette, hogy soha nem egyezik bele húga házasságába egy elvált férfival, és amennyiben Margit ezt megteszi, nemcsak arra kényszerül, hogy külföldön éljen, de rangját és királyi apanázsát is elveszíti.
Margit végül lemondott szerelméről, és ezzel nemzeti hősnővé lépett elő a britek minden rokonszenvét élvezve még akkor is, amikor a protokollt figyelmen kívül hagyó kicsapongó életmódjával egyáltalán nem vált sem a nemzetközösség, sem a királyi család díszére. A következő években többet lehett látni divatos szórakozóhelyeken vagy a napsütötte karib-tengeri nyaralóhelyeken, mint a királyi család hivatalos programjain.
Townsend egyébként 1959-ben levélben tudatta Margittal, hogy elvesz egy belga lányt, amire a hercegnő egy nap alatt döntött: hozzámegy Antony Armstrong-Joneshoz, a kétes hírű polgári származású társasági fotóshoz. A házasság annak ellenére nem sikerült, hogy kettejüknek számos közös tulajdonsága volt: szerettek hajnalig mulatni, szerették a skót whiskyt, szívesen provokálták a királyi udvart, és fittyet hánytak a protokollra. A Kensington-palota nyugalmát hamarosan heves házastársi jelenetek verték fel, és a hercegnő különféle hírességek oldalán mutatkozott – többek között Peter Sellers és Mick Jagger is szerepel a névsorban.
A "királyi punk" címet hamarosan kiérdemlő Margit házassága végül 1978-ban ért véget, de az önromboló életmóddal nem hagyott fel, idő előtt megöregedett, súlyos depresszióba esett, és betegségek sora támadta meg. 1994-ben megjelent engedély nélkül kiadott életrajza, benne azok a szerelmes levelek, amelyeket majdnem három évtizeddel korábban, férjes asszonyként írt szeretőihez.
Érdekes, hogy önálló életvitele ellenére mélységesen elitélte Diana viselkedését.
Élete utolsó éveiben a hercegnő egyfolytában betegeskedett, és 2002-ben húnyt el. A windsori kastély melletti Szent György kápolnában helyezték örök nyugalomra, ahol apja, VI. György király is nyugszik.

A múzeumban igazán modern kiállítások is megtekinthetők, de ezek zöme engem csak kihozott a sodromból. Pl. amikor egy műugró bemutatóját láthatjuk több kameraállásból, így feneke is kap egy teljes képernyőt.
De a csúcs számomra a szundikálni induló, kiszőkített David Backham videoja volt.

A Trafalgar tér mögötti gyűjtemény pár fizetős kiállítása kivételével ingyenesen megtekinthető.

2009. január 1., csütörtök

Albioni levelek XXXIV.

Boldog Új Esztendőt kívánok Mindenkinek!

Nemrég értem haza a Trafalgar térről, ahol milliónyi tömeg búcsúztatta az óévet.Már az odajutás sem volt kalandoktól mentes: az utasok zöme ott pezsgőzött (jó, inkább sörözött) a buszokon, és már kellő bemelegítéssel folytatták útjukat partykra.
A tűzijáték miatt a Trafalgar tér elég nagy vonzáskörzete le volt zárva, és csak gyalog lehetett megközelíteni a bámészkodásra kijelölt pontokat.
Az emberár csak hömpölygött, szerintem én még életemben nem láttam ennyi embert egy rakáson! Azt olvastam, 400 000-en voltunk, hát én ezt nem tudom megítélni...
De rendőrből is volt jócskán, voltak lovasok (szerencsére az állatok már hozzászoktak a tömegrendezvényekhez, mert elég nyugodtak voltak), kordonoknál ácsorgók, és sorfalban állók, akik között lassult le a népfolyam.
Nelson szobra mellet négy irányban voltak elhelyezve az óriási kivetítők, amiken elsősorban az utazásra vonatkozó információk voltak olvashatóak: 23.40 és hajnali 4 óra között az utazás ingyenes, és hogy honnan indulnak járatok a lezárások miatt.
A BBC élő bejelentkezése előtt hírességek üzeneteit vetítették le, akik közül én csak keveset ismertem fel, de akiben 100 százalékig biztos vagyok, az Michael Caine, aki ezt a mondatot osztotta meg velünk: "This year I think what we really need is luck, so good luck everybody".
Persze a főpolgármester, Boris Johnson is köszöntött bennünket, aki a gazdasági világválságról is beszélt rövidke "bejelentkezésében", és Londont a fölgolyó legnagobb városának aposztrofálta. De a legnagyobb sikere kétség kívül a Simpson family-nek volt. (Hogy kerül ide egy amerikai család...?)
Majd rövid szünet után a tv-nézők áltl is látható részt vetítettek. Mini riportok voltak, meg egy kis zene, éjfelkor a Big Bent hallgattuk, majd kezdődott a tűzijáték.
Itt jegyzem meg, hogy a parlament tornyát gyakran bevágták, noha arra még csak egy árva petárdácska sem pukkant. Viszont a Big Ben (tehát a torony hangja) iden 150 eves, ugyanis 1859. július 11-én szólalt meg először.
Véletlenül már megint jó helyen álltam, szerény véleményem szerint a Buckingham palota felé eső részről érdemes nyomon követni az eseményeket, de ha valaki igazán jól akar látni, inkább válassza a Temze partot, és főleg a London Eye-hoz közel eső resét, a tűzijáték petárdái ugyanis ott vannak elhelyezve.Szóval nem igazán jól láttunk, ráadásul az egész mintegy 11 percig tartott. Meg kell mondanom, csalódott voltam.
Persze a tűzijáték gyönyörű volt, de jobb lett volna többet látni.
Ráadásul valami őrült fickó egy szál boxerre vetkőzött, és a tér közepén álló és jelenleg nem üzemelő) szökőkútban üvöltve megmártózott.
Most irtózatosan hideg van itt.
Természetesen a legtöbb angol lány hozta a formáját, és cipőcskében, harisnya nélkül egy vékony rövid ruhácskában és lehetőleg ballonkabátban lófrált. De láttam srácokat, akik szerint pólóban is lehet az időt mulatni mostanság.
Szóval hamar véget ért a parádé, a tömeg nekiindult, hogy hazáig vágjon utat magának. De lassan csoportokra bomlottunk, miután mindenki megtalálta a számára legkedvezőbb vonalat.

2008. augusztus 15., péntek

Albioni levelek XXI.

Hát, ennek az Olimpiának is vége.
Nem tudom, én örülök a magyarok sikereinek. Minden reggel az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a gépet, és figyeljem, az adott napon kinek milyen mérkőzése lesz, és milyen eredmények születtek, amíg én az igazak álmát aludtam.
Londonban mindenki örült az angolok sikereinek, a Trafalgar téren felállított óriási kivetítő előtt tömegek kísérték figyelemmel a történéseket. Jó, a zöm felvételről ment, de tényleg sokan választották ezt a tévézési formát.

Egyébként az angolok nagyon készülnek 2012-re, hiszen a következő nyári olimpiának ők lesznek a házigazdái.
Az olimpiai falu Kelet-Londonban lesz megépítve, szóval nagy beruházások kezdődnek majd.
De az angolok nemcsak a lehetőségeket látják, hanem a lakosságot is be kívánják vonni.- nem csak a szervezésbe, hanem a sporthoz való kapcsolatukon szeretnének változtatni.
Hétvégenként az útikönyvek leírásaival ellentétben én még csak egyszer láttam krikettezőket, viszont sokan fociznak, esetleg baseball-oznak.
Állítólag a tollaslabda is tipikus angol sport, de még nem nagyon láttam tollasozókat.
A Temze parton és egy csomó más helyen is mindig "összefutunk" futókkal, de ez végképp nem tipikus angol szabadidős tevékenység, az angolok ugyanis saját bevallásuk szerint a sétát részesítik előnyben, mint redszeres testmozgást.

Sokszor hallottam, hogy úgy gondolják, nehéz lesz a kínaiak után olimpiát rendezni, mert ez szinte egy tökéletes kivitelezésű két hét volt.
Mondjuk, ahogy elnézem, sokan vannak ezen a véleményen.
Furcsa, hogy az ókorban mennyire fontos szerepe volt Kínának, egy csomó dolog onnan származik: a lőpor, a papír, a selyem, az iránytű, stb. Csakúgy, mint ma, hiszen szinte minden megvásárolt tárgyon ezt olvashatjuk: "made in China"...
És bár politikai megítélése bonyolult mostanság, kultúrája kétségkívül lenyűgöző...

2008. augusztus 11., hétfő

Albioni levelek XX.

Trafalgar Square

Nem tagadom, kedvenc terem a dicsőséges Angol történelemnek emlékműve.

Irtó sok "történés" zajlik itt állnadóan. Pár hete pl. a melegek felvonulásának fontos állomása volt.
Azt tudni kell, rengeteg homoszexuális él Londonban, mindennapi látvány a kéz-a-kézben andalgó fiúpár, vagy a buszon csókolódzó lányok.
Csak itt senki nem foglalkozik velük.

Most pedig egy óriási kivetítőt helyeztek el itt, és az Olimpiai játékokat lehet nyomon követni.
Vasárnap, amikor arra jártam egy riporter épp az angolok első olimpiai aranyérmét megszerző Nikole Cooke-kal beszélgetett. A női kerékpárosok országúti versenyét nehezítette az egész napos eső, de boldogan nyilatkozott a győztes.Később a torna verseny kezdetére értem vissza, a brazilok és a franciák kezdték el bemutatkozásukat.
Sajnálom, hogy a magyar lánynak nem sikerült e továbbjutás, de ahogy láttam, elég erős a mezőny, és akkor még hol vannak az oroszok vagy a kínaiak?

A Trafalgar tér egyébként az elsők között volt, amiket kiutazásom után rögtön felkerestem, de össze sem lehet hasonlítani a szürke januári és a mostani tarka képet!
A Westminster Abbey-tól "nyílegyenes" út vezet ide, a Whitehall. A kb. 1 km hosszú sugárút két oldalán kormányhivatalok sorakoznak.
Ha a Parlament felöl indulunk sétára, az Admiralitás Diadavet, a Kanada Házat, a Dél-Afrika Házat, majd a Nemzetközösségi Ügyek Minisztériumát hagyjuk el.
Itt van a monumentális Hadügyminisztérium, az Old Admirality Buildings (a Hadsereg Főhadiszállása). A sugárút közepén pedig két emlékmű, a Cenotaph (a két világháborúban elesett angol katonák emlékére emeltetett Hősi Katona Emlékmű - a királynő minden évben a november 11-éhez legközelebbi vasárnapon megkoszorúzza), valamint a Memorial (a II. világháborúban harcoló és dolgozó angol nők emlékműve) áll.
A Kincstárban volt a kormány háborús bunkere a második világháború idején, ez nyújtott menedéket a kormány tagjainak. Churchill innen irányította a War Cabinetet és intézte rádióbeszédeit a nemzethez. Az 1984. óta működő múzeumban minden pontosan úgy látható, ahogy a világháború idején volt. Megtekinthető az akkori térképterem és írógéppark, illetve a bunkert a washingtoni Fehér Házzal összekötő telefon, a "forró drót".
A kiállítás tárgyai között szerepelnek Churchill fegyverei, levelei, táviratai.

2002. novemberében a BBC szavazásán körülbelül egymillió néző szavazatai alapján a „100 legnagyobb brit” listáján „mind közül a legnagyobbnak” választották Sir Winston Leonard Spencer Churchillt.
Winston édesapja, Lord Randolph Churchill szintén politikus volt, édesanyja, Lady Randolph Churchill (lánykori nevén Jennie Jerome), Leonard Jerome amerikai milliomos lánya, újvilági angol telepesek leszármazottja volt. Churchill 7 hónapra született Woodstockban 1874-ben, nyolc hónappal szülei sietősen köttetett házassága után.
Katonai pályafutása során Churchill harcolt a malakandi hadseregben az északnyugati határvidéken (India és Afganisztán határán), Szudánban és Dél-Afrikában. Ebben az időben komoly ismertségre és hírnévre tett szert helyszíni tudósítóként.
Churchill 1908-ban vette feleségül Clementine Hoziert, akivel az év márciusában, egy vacsorán találkozott (korábban Ethel Barrymore színésznőnek udvarolt, de ő kikosarazta). Öt gyermekük született: Diana, Randolph, Sarah (aki együtt játszott Fred Astaire-rel a Royal Wedding című filmben- a részletben ő viseli a sötét kabátot), Marigold (1918–21) és Mary, aki könyvet írt szüleiről. Churchillt fia, valamint két unokája, Nicholas Soames (Mary fia) és Winston Churchill is követte a parlamenti képviselői székben.
A politikai élet élvonalában eltöltött hatvan év során számos politikai és kormányzati pozíciót birtokolt. Az első világháború előtt kereskedelmi, majd belügyminiszterként szolgált liberális kormányokban. A háború idején több minisztériumot is irányított, így az Admiralitás Első Lordja, hadfelszerelési miniszter, hadügyminiszter és légügyi miniszter is volt. Rövid ideig katonaként is szolgált a nyugati fronton, ahol a Királyi Skót Lövészek 6. zászlóalját vezette. A két világháború között pénzügyminiszteri tisztséget viselt. A második világháború kitörése után Churchillt ismét kinevezték az Admiralitás Első Lordjává. 1940 májusában az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett, és ő vezette a tengelyhatalmak legyőzésére irányuló brit erőfeszítéseket. Beszédei óriási mozgósító erőt jelentettek a szövetséges erők és a brit lakosság számára egyaránt.
1945-ben az elvesztett általános választások után az ellenzék vezére lett. 1951-ben ismét miniszterelnök lett, majd 1955-ben végleg visszavonult.
Churchill szabadidejében rendszerint kenti házukban tartózkodott, amelyet feleségével 1922-ben vásároltak meg. Itt az időt írással, festéssel, falazással és fekete hattyúinak etetésével töltötte. Churchill élete jelentős részében depresszióval küzdött, amit „fekete kutyájának” nevezett.
Igen termékeny festő volt, több mint 750 képet (és két szobrot) alkotott, e tevékenysége elismeréseként megkapta a Királyi Művészeti Akadémia oklevelét. Művei közül körülbelül 350 Chartwellben látható. Bármilyen jelentős volt számára azonban a festészet, a nyilvánosság előtt életének e vonatkozása sokáig rejtve maradt. Élete során alig néhány alkalommal rendeztek nagyobb kiállítást képeiből (beleértve az első, álnéven rendezettet is).
Churchill igen termékeny író volt, és politikai tárgyú művei mellett számos történelmi témájú írást is megjelentetett. Nem volt azonban képzett történész, ezért művei sok tekintetben hiányosságokat mutatnak. Fiatal korában (az iskolaévek alatt mulasztottakat pótlandó) sokat, de kevés szerzőtől olvasott. Gondolkodására Edward Hyde-nak az angol polgárháborúról szóló könyve, Edward Gibbon The Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlása és bukása) című, valamint Thomas Macaulay History of England (Anglia története) című műve volt.
Churchill volt az egyik utolsó és legnagyobb hatású alakja a 18-19. századi „whig történetírásnak”, amely szerint a briteknek különleges történelmi hivatásuk van, és amely a történelmet mint ezen hivatás betöltésének folyamatát szemlélte.
Történeti művei három fő kategóriába sorolhatók. Az elsőt ezek közül a családja tagjairól szóló művek alkotják: a Life of Lord Randolph Churchill (Lord Randolph Churchill élete; 1906) és a Marlborough: His Life and Times (Marlborough élete és kora; négy kötet, 1933-1938). Ma is remek, olvasmányos életrajzoknak számítanak, ám kitűnik belőlük, hogy Churchill igyekezett a lehető legjobb színben feltüntetni felmenőit. A Marlborough-ról írott mű kitűnően mutatja a szerző érzékét a hadtörténetíráshoz.
A második kategóriába a saját életéről írott munkái tartoznak: a The Story of the Malakand Field Force (A malakandi hadsereg története; 1898), a The River War (A folyami háború; 1899), London to Ladysmith via Pretoria (Londontól Ladysmithig Pretorián át; 1900) és az Ian Hamilton's March (Ian Hamilton menetelése; 1900). Ez utóbbi kettőt újraszerkesztett formában My Early Life (Ifjúkorom; 1930) címmel is kiadták. Ezek színes és szórakoztató művek, és betekintést adnak a brit gyarmati háborúkba, de végső soron mégis az önreklám eszközei voltak, hisz Churchill 1900-ban már parlamenti képviselőjelölt volt.
Történetírói hírnevét igazán a harmadik kategóriába tartozó művek alapozták meg: az első világháborúról szóló The World Crisis (A világválság; négy kötet, 1923-'31), A második világháború (hat kötet, 1948-'53), valamint Az angol ajkú népek története (1956-'58, jelentős része a 30-as években íródott). E művekkel érdemelte ki az irodalmi Nobel-díjat.
Korának sok politikusához hasonlóan Churchill is több londoni klubnak volt a tagja, ám találkozóit inkább a Savoy és a Ritz szállóbeli, esetleg a Képviselőház étkezőjében bonyolított ebédek, illetve vacsorák keretében intézte.
Közismert és jól dokumentált Churchill közeli kapcsolata az alkohollal. Indiai és dél-afrikai szolgálata idején vált szokásává, hogy a fertőző betegségek megelőzésére ivóvizéhez egy kevés whiskyt adott. Élete nagy részében közel napi rendszerességgel ivott alkoholt, étkezés előtt, alatt és után. Kedvelte a pezsgőt, a konyakot és a jó borokat. Mindazonáltal egybehangzó vélemények szerint nem volt alkoholista.
1955-ben környezete (családja és a kormány tagjai) nyomásának engedve maga is elismerte, hogy fizikai és szellemi állapota már nem teszi lehetővé számára a miniszterelnöki tisztség betöltését. Visszavonulása alkalmából II. Erzsébet királynő hercegi címet ajánlott neki, amit azonban Churchill visszautasított. Néha még szavazott a Képviselőházban, de többé nem szólalt fel.
Szellemi és fizikai állapotának hanyatlásával depressziója egyre súlyosabbá vált. Némi megnyugvást talált a földközi-tengeri napsütésben és a táj színeiben. Sok időt töltött irodalmi ügynöke, Emery Reves (Révész Imre) villájában a francia Riviérán. Nyolc hajóúton vett részt Arisztotelesz Onasszisz vendégeként annak jachtján.
Churchill utolsó évei búskomorságban teltek. Sosem rendezte ellentmondásos viszonyát fiával. Sarah lánya alkoholista lett, Diana pedig öngyilkosságot követett el 1963 őszén. Churchill több kisebb agyvérzésen esett át.
1965. január 24-én, napra pontosan 70 évvel édesapja után hunyt el.
II. Erzsébet rendelete alapján nyilvános ravatalozást és állami temetést kapott. Churchillt végakarata alapján Bladonben helyezték végső nyugalomra, nem messze születési helyétől, a Blenheim-palotától. Az állomásokon, ahol a koporsót szállító vonat áthaladt, ezrek jelentek meg, hogy néma tiszteletadással búcsúzzanak.
1998-ban sírkövét ki kellett cserélni, mert a látogatók nagy száma miatt megrongálódott.

A mindenkori miniszterelnöki rezidencia a Downing Street 10. szám alatt található 1732 óta. Földszinti tanácstermében ül össze a kabinet, a szomszédos 11. szám alatt pedig a pénzügyminiszter lakik.
Úgy 40 éve még szabadon el lehetett sétálni a házak előtt, ma azo
nban le van zárva, szóval nem sok minden látszik a Whitehallról.
A birodalom hadseregének másik központja, a Horse Guards Building (királyi lovas testőrök laktanyája) található még a sugárúton. Látványos, ahogyan a királyi testőrök (egyenruhában, fehér kesztyűben és tollforgós sisakban) az egykori Whithall Palace-t őrzik. Az őrségváltás 11-kor (hétvégén 10 órakor) kezdődik.
Az évi nagy őrségváltásra minden év júniusában kerül sor, és szintén júniusba
n a királynő születésnapja alkalmából a mögötte lévő téren, a Parade Ground-on tartanak lovas bemutatót.
Itt rendezik meg továbbá a Királynő hivatalos születésnapi ünnepségét is.
Az új Scotland Yard is itt van, a régit azonban eddig még nem sikerült meg
találnom.
Gyönyörű épület a Banqueting Hall. Régen VIII. Henrik palotája
állt itt, a ma is látható palotát 1662-ben építették. A Rubens festette mennyezetfreskók a Stuart-ház dicsőséges történetét beszélik el.

Az eredetileg IV. Vilmos nevét viselő Trafalgar teret minden ismertető London szíveként aposztrofálja. A turisták közkedvelt helye, a helyiek gyakran tartanak itt tüntetéseket. És itt állítják fel minden év novemberében a Mindenki Karácsonyfáját.
A tér védjegye a 44 méter magas Nelson's Column. A trafalgari győző emlékművének a nagy hadvezér diadalait bemutató domborműveit zsákmányolt francia ágyúkból öntötték.
Lord Horatio Nelson angol altengernagy, a Földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a Bath-rend lovagja, a napoleoni háborúk során több fontos ütközet győztese.
Az 1758-ban született fiú 12 évesen jelentkezett Királyi Brit Haditengerészethez. Bár élete végéig tengeribetegségben szenvedett, 21 éves korára már kapitányi rangba emelkedett.
1787-ben nősült meg, Frances "Fanny" Nisbet egy ültetvényes özvegye volt.
Pár békés év (azaz szárazföldi szolgálat) után a francia forradalom idején visszahívták szolgálatra, és hírnevét ezekben az években alapozta meg.

Főként az 1797. évi Cape St. Vincent-i tengeri ütközetben. Parancs ellenére hajói gyors irányváltoztatásával megakadályozta a spanyolok elmenekülését; ő maga két ellenséges hajót kényszerített megadásra.
A harcok során elveszítette szinte összes fogát, fél szemét, és szinte az egész jobb karját. 1797. decemberére teljesen szolgálatképtelenné vált. Feleségével vidékre költöztek. A következő évben azonban a nílusi csatában szerzett érdemeket, amiért "nílusi báró" rangra emelték Horatiot.
Azután Nápolyba rendelték, hogy fedezze a királyi pár menekülését Szicíliába. A nápolyi felkelés levelésében dicstelen szerepet vállalt, amit az Admiralitás sem nézett jó szemmel, és hazarendelte.
Nápoly azonban új szerelemmel ajándékozta meg Nelsont. Lady Hamiltonhoz fűződő botrányos kapcsolata miatt az Admiralitástól újabb feladatok
at kapott, hogy elszakítsák a férjes asszonytól.
Győzelmei után 1801-ben fegyverszünetet kötött Anglia és Franciaország, ekkor szeretőjével és annak férjével hármasban (!) beutazták Angliát és Walest.
Az amiens-i béke azonban nem bizonyult tartósnak, Napoleon nem tett le a Brit szigetek elfoglalásáról. Nelson 1803-ban a Földközi-tengeri Brit Flotta parancsnokaként tengerre szállt, és két évig nem tette lábát szárazföldre.
1805. október 21-én az andalúziai Trafalgar-foknál ezt a zászlójelzést h
úzatta a HMS Victory jelzőárbócára: "England expects that every man will do duty" - Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye a kötelességét.
Nelsont mintegy 15 méter távolságból eltalálták, a golyó átment a tüdején és a gerincében állt meg. A tengernagy néhány óra múlva belehalt sérülésébe, de még élt, amikor hajói győzelmesen befejezték az ütközetet. A lövedéket, amely megölte, ma a windsori Királyi Kastélyban őrzik.
A trafalgari csatavesztés katasztrófát jelentett a Francia Császárságnak. Napoleonnak végleg le kellett mondania Anglia elfoglalásáról. A vereségért Villeneuve tengernagyot hibáztatta, aki a meghurcoltatástól tartva 1806-ban öngyilkosságot követett el.
A csata után a HMS Victory-t Giblartárba vontatták. Nelson tengernagy holttestét egy konyakkal töltött hordóba helyezve védték a felbomlás ellen. (Legenda született, hogy az út során a tengerészek leitták volna a hordó tartalmát, makarónit használva szívószálként. Ez pletykának bizonyult, mivel a hordót mindvégig fegyveres őrizet alatt tartották, és a hivatalos szemtanúk szerint érintetlenül érkezett Portsmouthba. Mégis, a brit tengerészek máig úgy hívják az illegális italozást, hogy „Tapping the Admiral(„csapraverjük a tengernagyot”).
A holttestet Londonba vitték, itt Lord Nelson tengernagy teljes állami dísztemetésben részesült. Ilyen végtisztességet a brit királyi család tagjain kívül mindmáig csak öt személy kaphatott (köztük Wellington hercege és Sir Winston Churchill). Nelson fakoporsóját a nílusi csatában elfogott L'Orient francia csatahajó főárbocából faragtak ki. Ezt egy kőszarkofágba helyezték, amely eredetileg Thomas Wolsey érsek számára készült a 16. században, de kegyvesztésekor VIII. Henrik elkoboztatta, és a királyi kincstárban helyeztette el, és III. György most Nelsonnak adományozta.
A trafalgari győztest a Szent Pál Székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.

A Trafalgar téren van a Charing Cross megálló egyik kijárata.
A tértől nem messze áll I. Edward feleségének, Kasztíliai Eleanornak állíttatott emlékkereszt, mely nevében a régi Charing falucskára emlékezik.
Charing Cross London köldöke; az Eleanor kereszt a nulladik kilóméterkő a 19. század óta.
A tér nevezetessége a National Gallery.A Nemzeti Képtárat 1824-ben nyitották meg, gyűjteménye mára több, mint 2300 képből áll.
A képtár megalapítását Joshua Reynolds barátja, John Wilkes szorgalmazta még 1777-ben. A parlament azonban habozott.
1823-ban vetődött fel ismét a képtár ötlete, s a következő évben már be is mutatták a nemzeti gyűjteményt.
A gyorsan gyarapodó képállománynak a Trafalgar tér északi oldalán álmodták meg a helyét, ami William Wilkins tervei alapján 1832-'38 között meg is épült.
Bár többször bővíteni kellett, de a mai napig ez az épület ad otthont a nemzeti gyűjteménynek - a Tate múzeumokkal és az Arcképtárral egyetemben.
A gyűjtőkör már kezdettől fogva nemcsak az angol alkotások megvásárlását célozta meg, látókörébe vonta majdnem a teljes európai területet. Viktória királynő férje, Albert herceg tisztelte a klasszikus és kortárs művészetet, és sokat tett azért, hogy a National Gallery jelentőségét megismertesse a közvéleménnyel. 1842-ben vásárolták meg kedvenc képemet, Jan van Eyck: Arnolfini házaspár című művét.Az 1434-ben keletkezett szimbólumokkal teli festményről rengeteg elemzés látott napvilágot. A Nemzeti Galéria szerint az itáliai kereskedő és várandós feleségének kézfogója alkalmából készült portréja. A falon olvasható: Itt járt Jan van Eyck.
Mindenki számára isemeretes, hogy a művész neve alatt lévő tükör domború tükör, így az egész szobát láthatjuk benne, a párral szemben álló két alakkal egyetemben, akik közül az egyik valószínűleg maga a mester.
A pár kéztartása egyértelműen kezfogóra utal, és nem csak a férj felemelt jobbkeze. Olvastam, hogy az olasz és angol tenyér szó a "pálma" szóból ered, ami a hűség jelképe.
Vitatott, hogy az asszony várandós-e, vagy a kor divatának megfelelő bő ruhát visel csak. Nos, ha a többi reneszénsz női portrét megnézzük, a terhes nőket pontosan így ábrázolták: egyik kezük a hason pihen.
Csodálatos zöld színű egyébként a nő ruhája, a férfi viszont kéket visel, ami arra utal, hogy módos családról van szó.
Sokak szerint a kezfogóhoz tartozó hűségszimbólum a kiskutya, az egymagában égő gyertya. A háttérben lévő ágy és az ablakban elhelyezett narancsok pedig termékenység szimbólumok.
Én azonban hallottam egy sokkal izgalmasabb elgondolást.
E szerint ez egy posthumus-portré lenne. A férfi felesége valóban áldott állapotban volt a mű keletkezése előtti évben, ám a gyermek halva született, és a nő is meghalt rövid időn belül.
Kettejükre emlékezne a festmény, mely a férfi soha nem múló szerelmének és hűségének fogadalma.
A halált ebben az időben máshogy értelmezte az egyház, hitték, hogy az ember élete a paradicsomban folytatódik, erre utalnak az almát idéző narancsok és a nyitott ablakban éppen hogy látszódó gyümölcsfák.
Az is elgondolkodtató, hogy a domború tükör peremén lévő motívumok Jézus keresztútját és mennybemenetelét ábrázolják, melyek közül a halállal kapcsolatosak a nő oldalán vannak.
A mi nyelvünkben is ismeretes az "elégett már élete gyertyája", akár a "két végén égeti a gyertyát" mondásokat, melyekben a gyertya maga az életet. Ha megfigyeljük, csak a férfi feje fölött ég gyertya, az asszony oldalán nincs is.
A kiskutya mellett a hűségre utalhat a kép bal sarkában lévő sárcipő is. Ezt esős időben húzták a cipőre - védelem gyanánt. Szerepeltetése jelzi: a férfi "nem lép túl" felesége halálán.
Érdekes godolatok, nekem nagyon tetszenek!!!

Ezen kívül rengeteg gyönyörű kép van még a galériában, szinte a bejáratnál helyezték el ezt a Leonardo rajzot, amin csak elképedni lehet: hogyan képes egy ember ennyire csodálatosan rajzolni?"The Virgin and Child with Saint Anne and John the Baptist" (1499-1500)

És itt van még pár festmény, amiket szeretek, de tényleg a teljesség igénye nélkül.ismeretlen festő: A Wilton diptichon (1395-99)


Boticelli: Vénusz és Mars (1485 körül)


ifj. Hans Holbein: A nagykövetek (1533)


Rembrandt: Önarckép 34 éves korában (1640)


Velazquez: "The Rokeby Venus" (1647-51)


Hogarth: A rákárus lány (1740-45)


Van Gogh: Napraforgók (1888)