latin.ops: Albioni levelek XX.

Trafalgar Square

Nem tagadom, kedvenc terem a dicsőséges Angol történelemnek emlékműve.

Irtó sok "történés" zajlik itt állnadóan. Pár hete pl. a melegek felvonulásának fontos állomása volt.
Azt tudni kell, rengeteg homoszexuális él Londonban, mindennapi látvány a kéz-a-kézben andalgó fiúpár, vagy a buszon csókolódzó lányok.
Csak itt senki nem foglalkozik velük.

Most pedig egy óriási kivetítőt helyeztek el itt, és az Olimpiai játékokat lehet nyomon követni.
Vasárnap, amikor arra jártam egy riporter épp az angolok első olimpiai aranyérmét megszerző Nikole Cooke-kal beszélgetett. A női kerékpárosok országúti versenyét nehezítette az egész napos eső, de boldogan nyilatkozott a győztes.

Később a torna verseny kezdetére értem vissza, a brazilok és a franciák kezdték el bemutatkozásukat.
Sajnálom, hogy a magyar lánynak nem sikerült e továbbjutás, de ahogy láttam, elég erős a mezőny, és akkor még hol vannak az oroszok vagy a kínaiak?

A Trafalgar tér egyébként az elsők között volt, amiket kiutazásom után rögtön felkerestem, de össze sem lehet hasonlítani a szürke januári és a mostani tarka képet!
A Westminster Abbey-tól "nyílegyenes" út vezet ide, a Whitehall. A kb. 1 km hosszú sugárút két oldalán kormányhivatalok sorakoznak.
Ha a Parlament felöl indulunk sétára, az Admiralitás Diadalívet, a Kanada Házat, a Dél-Afrika Házat, majd a Nemzetközösségi Ügyek Minisztériumát hagyjuk el.
Itt van a monumentális Hadügyminisztérium, az Old Admirality Buildings (a Hadsereg Főhadiszállása). A sugárút közepén pedig két emlékmű, a Cenotaph (a két világháborúban elesett angol katonák emlékére emeltetett Hősi Katona Emlékmű - a királynő minden évben a november 11-éhez legközelebbi vasárnapon megkoszorúzza), valamint a Memorial (a II. világháborúban harcoló és dolgozó angol nők emlékműve) áll.
A Kincstárban volt a kormány háborús bunkere a második világháború idején, ez nyújtott menedéket a kormány tagjainak. Churchill innen irányította a War Cabinetet és intézte rádióbeszédeit a nemzethez.

Az 1984. óta működő múzeumban minden pontosan úgy látható, ahogy a világháború idején volt. Megtekinthető az akkori térképterem és írógéppark, illetve a bunkert a washingtoni Fehér Házzal összekötő telefon, a "forró drót".
A kiállítás tárgyai között szerepelnek Churchill fegyverei, levelei, táviratai.

2002. novemberében a BBC szavazásán körülbelül egymillió néző szavazatai alapján a „100 legnagyobb brit” listáján „mind közül a legnagyobbnak” választották Sir Winston Leonard Spencer Churchillt.
Winston édesapja, Lord Randolph Churchill szintén politikus volt, édesanyja, Lady Randolph Churchill (lánykori nevén Jennie Jerome), Leonard Jerome amerikai milliomos lánya, újvilági angol telepesek leszármazottja volt. Churchill 7 hónapra született Woodstockban 1874-ben, nyolc hónappal szülei sietősen köttetett házassága után.
Katonai pályafutása során Churchill harcolt a malakandi hadseregben az északnyugati határvidéken (India és Afganisztán határán), Szudánban és Dél-Afrikában. Ebben az időben komoly ismertségre és hírnévre tett szert helyszíni tudósítóként.
Churchill 1908-ban vette feleségül Clementine Hoziert, akivel az év márciusában, egy vacsorán találkozott (korábban Ethel Barrymore színésznőnek udvarolt, de ő kikosarazta). Öt gyermekük született: Diana, Randolph, Sarah (aki együtt játszott Fred Astaire-rel a Royal Wedding című filmben- a részletben ő viseli a sötét kabátot), Marigold (1918–21) és Mary, aki könyvet írt szüleiről. Churchillt fia, valamint két unokája, Nicholas Soames (Mary fia) és Winston Churchill is követte a parlamenti képviselői székben.
A politikai élet élvonalában eltöltött hatvan év során számos politikai és kormányzati pozíciót birtokolt. Az első világháború előtt kereskedelmi, majd belügyminiszterként szolgált liberális kormányokban. A háború idején több minisztériumot is irányított, így az Admiralitás Első Lordja, hadfelszerelési miniszter, hadügyminiszter és légügyi miniszter is volt. Rövid ideig katonaként is szolgált a nyugati fronton, ahol a Királyi Skót Lövészek 6. zászlóalját vezette. A két világháború között pénzügyminiszteri tisztséget viselt. A második világháború kitörése után Churchillt ismét kinevezték az Admiralitás Első Lordjává. 1940 májusában az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett, és ő vezette a tengelyhatalmak legyőzésére irányuló brit erőfeszítéseket. Beszédei óriási mozgósító erőt jelentettek a szövetséges erők és a brit lakosság számára egyaránt.
1945-ben az elvesztett általános választások után az ellenzék vezére lett. 1951-ben ismét miniszterelnök lett, majd 1955-ben végleg visszavonult.
Churchill szabadidejében rendszerint kenti házukban tartózkodott, amelyet feleségével 1922-ben vásároltak meg. Itt az időt írással, festéssel, falazással és fekete hattyúinak etetésével töltötte. Churchill élete jelentős részében depresszióval küzdött, amit „fekete kutyájának” nevezett.
Igen termékeny festő volt, több mint 750 képet (és két szobrot) alkotott, e tevékenysége elismeréseként megkapta a Királyi Művészeti Akadémia oklevelét. Művei közül körülbelül 350 Chartwellben látható. Bármilyen jelentős volt számára azonban a festészet, a nyilvánosság előtt életének e vonatkozása sokáig rejtve maradt. Élete során alig néhány alkalommal rendeztek nagyobb kiállítást képeiből (beleértve az első, álnéven rendezettet is).
Churchill igen termékeny író volt, és politikai tárgyú művei mellett számos történelmi témájú írást is megjelentetett. Nem volt azonban képzett történész, ezért művei sok tekintetben hiányosságokat mutatnak. Fiatal korában (az iskolaévek alatt mulasztottakat pótlandó) sokat, de kevés szerzőtől olvasott. Gondolkodására Edward Hyde-nak az angol polgárháborúról szóló könyve, Edward Gibbon The Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlása és bukása) című, valamint Thomas Macaulay History of England (Anglia története) című műve volt.
Churchill volt az egyik utolsó és legnagyobb hatású alakja a 18-19. századi „whig történetírásnak”, amely szerint a briteknek különleges történelmi hivatásuk van, és amely a történelmet mint ezen hivatás betöltésének folyamatát szemlélte.
Történeti művei három fő kategóriába sorolhatók. Az elsőt ezek közül a családja tagjairól szóló művek alkotják: a Life of Lord Randolph Churchill (Lord Randolph Churchill élete; 1906) és a Marlborough: His Life and Times (Marlborough élete és kora; négy kötet, 1933-1938). Ma is remek, olvasmányos életrajzoknak számítanak, ám kitűnik belőlük, hogy Churchill igyekezett a lehető legjobb színben feltüntetni felmenőit. A Marlborough-ról írott mű kitűnően mutatja a szerző érzékét a hadtörténetíráshoz.
A második kategóriába a saját életéről írott munkái tartoznak: a The Story of the Malakand Field Force (A malakandi hadsereg története; 1898), a The River War (A folyami háború; 1899), London to Ladysmith via Pretoria (Londontól Ladysmithig Pretorián át; 1900) és az Ian Hamilton's March (Ian Hamilton menetelése; 1900). Ez utóbbi kettőt újraszerkesztett formában My Early Life (Ifjúkorom; 1930) címmel is kiadták. Ezek színes és szórakoztató művek, és betekintést adnak a brit gyarmati háborúkba, de végső soron mégis az önreklám eszközei voltak, hisz Churchill 1900-ban már parlamenti képviselőjelölt volt.
Történetírói hírnevét igazán a harmadik kategóriába tartozó művek alapozták meg: az első világháborúról szóló The World Crisis (A világválság; négy kötet, 1923-'31), A második világháború (hat kötet, 1948-'53), valamint Az angol ajkú népek története (1956-'58, jelentős része a 30-as években íródott). E művekkel érdemelte ki az irodalmi Nobel-díjat.
Korának sok politikusához hasonlóan Churchill is több londoni klubnak volt a tagja, ám találkozóit inkább a Savoy és a Ritz szállóbeli, esetleg a Képviselőház étkezőjében bonyolított ebédek, illetve vacsorák keretében intézte.
Közismert és jól dokumentált Churchill közeli kapcsolata az alkohollal. Indiai és dél-afrikai szolgálata idején vált szokásává, hogy a fertőző betegségek megelőzésére ivóvizéhez egy kevés whiskyt adott. Élete nagy részében közel napi rendszerességgel ivott alkoholt, étkezés előtt, alatt és után. Kedvelte a pezsgőt, a konyakot és a jó borokat. Mindazonáltal egybehangzó vélemények szerint nem volt alkoholista.
1955-ben környezete (családja és a kormány tagjai) nyomásának engedve maga is elismerte, hogy fizikai és szellemi állapota már nem teszi lehetővé számára a miniszterelnöki tisztség betöltését. Visszavonulása alkalmából II. Erzsébet királynő hercegi címet ajánlott neki, amit azonban Churchill visszautasított. Néha még szavazott a Képviselőházban, de többé nem szólalt fel.
Szellemi és fizikai állapotának hanyatlásával depressziója egyre súlyosabbá vált. Némi megnyugvást talált a földközi-tengeri napsütésben és a táj színeiben. Sok időt töltött irodalmi ügynöke, Emery Reves (Révész Imre) villájában a francia Riviérán. Nyolc hajóúton vett részt Arisztotelesz Onasszisz vendégeként annak jachtján.
Churchill utolsó évei búskomorságban teltek. Sosem rendezte ellentmondásos viszonyát fiával. Sarah lánya alkoholista lett, Diana pedig öngyilkosságot követett el 1963 őszén. Churchill több kisebb agyvérzésen esett át.
1965. január 24-én, napra pontosan 70 évvel édesapja után hunyt el.
II. Erzsébet rendelete alapján nyilvános ravatalozást és állami temetést kapott. Churchillt végakarata alapján Bladonben helyezték végső nyugalomra, nem messze születési helyétől, a Blenheim-palotától. Az állomásokon, ahol a koporsót szállító vonat áthaladt, ezrek jelentek meg, hogy néma tiszteletadással búcsúzzanak.
1998-ban sírkövét ki kellett cserélni, mert a látogatók nagy száma miatt megrongálódott.

A mindenkori miniszterelnöki rezidencia a Downing Street 10. szám alatt található 1732 óta. Földszinti tanácstermében ül össze a kabinet, a szomszédos 11. szám alatt pedig a pénzügyminiszter lakik.
Úgy 40 éve még szabadon el lehetett sétálni a házak előtt, ma azonban le van zárva, szóval nem sok minden látszik a Whitehallról.
A birodalom hadseregének másik központja, a Horse Guards Building (királyi lovas testőrök laktanyája) található még a sugárúton. Látványos, ahogyan a királyi testőrök (egyenruhában, fehér kesztyűben és tollforgós sisakban) az egykori Whithall Palace-t őrzik. Az őrségváltás 11-kor (hétvégén 10 órakor) kezdődik.
Az évi nagy őrségváltásra minden év júniusában kerül sor, és szintén júniusban a királynő születésnapja alkalmából a mögötte lévő téren, a Parade Ground-on tartanak lovas bemutatót.
Itt rendezik meg továbbá a Királynő hivatalos születésnapi ünnepségét is.
Az új Scotland Yard is itt van, a régit azonban eddig még nem sikerült megtalálnom.
Gyönyörű épület a Banqueting Hall. Régen VIII. Henrik palotája állt itt, a ma is látható palotát 1662-ben építették. A Rubens festette mennyezetfreskók a Stuart-ház dicsőséges történetét beszélik el.

Az eredetileg IV. Vilmos nevét viselő Trafalgar teret minden ismertető London szíveként aposztrofálja. A turisták közkedvelt helye, a helyiek gyakran tartanak itt tüntetéseket. És itt állítják fel minden év novemberében a Mindenki Karácsonyfáját.
A tér védjegye a 44 méter magas Nelson's Column. A trafalgari győző emlékművének a nagy hadvezér diadalait bemutató domborműveit zsákmányolt francia ágyúkból öntötték.
Lord Horatio Nelson angol altengernagy, a Földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a Bath-rend lovagja, a napoleoni háborúk során több fontos ütközet győztese.

Az 1758-ban született fiú 12 évesen jelentkezett Királyi Brit Haditengerészethez. Bár élete végéig tengeribetegségben szenvedett, 21 éves korára már kapitányi rangba emelkedett.
1787-ben nősült meg, Frances "Fanny" Nisbet egy ültetvényes özvegye volt.
Pár békés év (azaz szárazföldi szolgálat) után a francia forradalom idején visszahívták szolgálatra, és hírnevét ezekben az években alapozta meg.
Főként az 1797. évi Cape St. Vincent-i tengeri ütközetben. Parancs ellenére hajói gyors irányváltoztatásával megakadályozta a spanyolok elmenekülését; ő maga két ellenséges hajót kényszerített megadásra.
A harcok során elveszítette szinte összes fogát, fél szemét, és szinte az egész jobb karját. 1797. decemberére teljesen szolgálatképtelenné vált. Feleségével vidékre költöztek. A következő évben azonban a nílusi csatában szerzett érdemeket, amiért "nílusi báró" rangra emelték Horatiot.
Azután Nápolyba rendelték, hogy fedezze a királyi pár menekülését Szicíliába. A nápolyi felkelés levelésében dicstelen szerepet vállalt, amit az Admiralitás sem nézett jó szemmel, és hazarendelte.
Nápoly azonban új szerelemmel ajándékozta meg Nelsont. Lady Hamiltonhoz fűződő botrányos kapcsolata miatt az Admiralitástól újabb feladatokat kapott, hogy elszakítsák a férjes asszonytól.
Győzelmei után 1801-ben fegyverszünetet kötött Anglia és Franciaország, ekkor szeretőjével és annak férjével hármasban (!) beutazták Angliát és Walest.
Az amiens-i béke azonban nem bizonyult tartósnak, Napoleon nem tett le a Brit szigetek elfoglalásáról. Nelson 1803-ban a Földközi-tengeri Brit Flotta parancsnokaként tengerre szállt, és két évig nem tette lábát szárazföldre.
1805. október 21-én az andalúziai Trafalgar-foknál ezt a zászlójelzést húzatta a HMS Victory jelzőárbócára: "England expects that every man will do duty" - Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye a kötelességét.
Nelsont mintegy 15 méter távolságból eltalálták, a golyó átment a tüdején és a gerincében állt meg. A tengernagy néhány óra múlva belehalt sérülésébe, de még élt, amikor hajói győzelmesen befejezték az ütközetet. A lövedéket, amely megölte, ma a windsori Királyi Kastélyban őrzik.
A trafalgari csatavesztés katasztrófát jelentett a Francia Császárságnak. Napoleonnak végleg le kellett mondania Anglia elfoglalásáról. A vereségért Villeneuve tengernagyot hibáztatta, aki a meghurcoltatástól tartva 1806-ban öngyilkosságot követett el.
A csata után a HMS Victory-t Giblartárba vontatták. Nelson tengernagy holttestét egy konyakkal töltött hordóba helyezve védték a felbomlás ellen. (Legenda született, hogy az út során a tengerészek leitták volna a hordó tartalmát, makarónit használva szívószálként. Ez pletykának bizonyult, mivel a hordót mindvégig fegyveres őrizet alatt tartották, és a hivatalos szemtanúk szerint érintetlenül érkezett Portsmouthba. Mégis, a brit tengerészek máig úgy hívják az illegális italozást, hogy „Tapping the Admiral” („csapraverjük a tengernagyot”).
A holttestet Londonba vitték, itt Lord Nelson tengernagy teljes állami dísztemetésben részesült. Ilyen végtisztességet a brit királyi család tagjain kívül mindmáig csak öt személy kaphatott (köztük Wellington hercege és Sir Winston Churchill). Nelson fakoporsóját a nílusi csatában elfogott L'Orient francia csatahajó főárbocából faragtak ki. Ezt egy kőszarkofágba helyezték, amely eredetileg Thomas Wolsey érsek számára készült a 16. században, de kegyvesztésekor VIII. Henrik elkoboztatta, és a királyi kincstárban helyeztette el, és III. György most Nelsonnak adományozta.
A trafalgari győztest a Szent Pál Székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.

A Trafalgar téren van a Charing Cross megálló egyik kijárata.
A tértől nem messze áll I. Edward feleségének, Kasztíliai Eleanornak állíttatott emlékkereszt, mely nevében a régi Charing falucskára emlékezik.
Charing Cross London köldöke; az Eleanor kereszt a nulladik kilóméterkő a 19. század óta.

A tér nevezetessége a National Gallery.

A Nemzeti Képtárat 1824-ben nyitották meg, gyűjteménye mára több, mint 2300 képből áll.
A képtár megalapítását Joshua Reynolds barátja, John Wilkes szorgalmazta még 1777-ben. A parlament azonban habozott.
1823-ban vetődött fel ismét a képtár ötlete, s a következő évben már be is mutatták a nemzeti gyűjteményt.
A gyorsan gyarapodó képállománynak a Trafalgar tér északi oldalán álmodták meg a helyét, ami William Wilkins tervei alapján 1832-'38 között meg is épült.
Bár többször bővíteni kellett, de a mai napig ez az épület ad otthont a nemzeti gyűjteménynek - a Tate múzeumokkal és az Arcképtárral egyetemben.
A gyűjtőkör már kezdettől fogva nemcsak az angol alkotások megvásárlását célozta meg, látókörébe vonta majdnem a teljes európai területet. Viktória királynő férje, Albert herceg tisztelte a klasszikus és kortárs művészetet, és sokat tett azért, hogy a National Gallery jelentőségét megismertesse a közvéleménnyel. 1842-ben vásárolták meg kedvenc képemet, Jan van Eyck: Arnolfini házaspár című művét.

Az 1434-ben keletkezett szimbólumokkal teli festményről rengeteg elemzés látott napvilágot. A Nemzeti Galéria szerint az itáliai kereskedő és várandós feleségének kézfogója alkalmából készült portréja. A falon olvasható: Itt járt Jan van Eyck.
Mindenki számára isemeretes, hogy a művész neve alatt lévő tükör domború tükör, így az egész szobát láthatjuk benne, a párral szemben álló két alakkal egyetemben, akik közül az egyik valószínűleg maga a mester.
A pár kéztartása egyértelműen kezfogóra utal, és nem csak a férj felemelt jobbkeze. Olvastam, hogy az olasz és angol tenyér szó a "pálma" szóból ered, ami a hűség jelképe.
Vitatott, hogy az asszony várandós-e, vagy a kor divatának megfelelő bő ruhát visel csak. Nos, ha a többi reneszénsz női portrét megnézzük, a terhes nőket pontosan így ábrázolták: egyik kezük a hason pihen.
Csodálatos zöld színű egyébként a nő ruhája, a férfi viszont kéket visel, ami arra utal, hogy módos családról van szó.
Sokak szerint a kezfogóhoz tartozó hűségszimbólum a kiskutya, az egymagában égő gyertya. A háttérben lévő ágy és az ablakban elhelyezett narancsok pedig termékenység szimbólumok.

Én azonban hallottam egy sokkal izgalmasabb elgondolást.

E szerint ez egy posthumus-portré lenne. A férfi felesége valóban áldott állapotban volt a mű keletkezése előtti évben, ám a gyermek halva született, és a nő is meghalt rövid időn belül.
Kettejükre emlékezne a festmény, mely a férfi soha nem múló szerelmének és hűségének fogadalma.
A halált ebben az időben máshogy értelmezte az egyház, hitték, hogy az ember élete a paradicsomban folytatódik, erre utalnak az almát idéző narancsok és a nyitott ablakban éppen hogy látszódó gyümölcsfák.
Az is elgondolkodtató, hogy a domború tükör peremén lévő motívumok Jézus keresztútját és mennybemenetelét ábrázolják, melyek közül a halállal kapcsolatosak a nő oldalán vannak.
A mi nyelvünkben is ismeretes az "elégett már élete gyertyája", akár a "két végén égeti a gyertyát" mondásokat, melyekben a gyertya maga az életet. Ha megfigyeljük, csak a férfi feje fölött ég gyertya, az asszony oldalán nincs is.
A kiskutya mellett a hűségre utalhat a kép bal sarkában lévő sárcipő is. Ezt esős időben húzták a cipőre - védelem gyanánt. Szerepeltetése jelzi: a férfi "nem lép túl" felesége halálán.
Érdekes godolatok, nekem nagyon tetszenek!!!

Ezen kívül rengeteg gyönyörű kép van még a galériában, szinte a bejáratnál helyezték el ezt a Leonardo rajzot, amin csak elképedni lehet: hogyan képes egy ember ennyire csodálatosan rajzolni?