2007. december 31., hétfő

Hát, ez a nap is eljött.
De míg sokan talán az év végi számvetések, összegzések idejének élik meg, nekem már napok óta csomagolással telik az idő.
Szomorú szívvel búcsút vettem a kicsi lakásomtól is, és a hóesésben elindultam anyuhoz. Holnap hajnalban aztán leutazom.Az Interneten találtam ezt a minden szempontból tarka-barka képet. Mindenki eldöntheti, jogos-e ezen történelmi személyiségek "halhatatlanná tétele".
Én inkább azon gondolkoztam el, vajon az én képemen kik szerepelnének?
Talán azt is elkészítem egyszer...

Mindenesetre mindenkinek Boldog Új Esztendőt kívánok!

2007. december 29., szombat

Hú, legalább annyit rohangálok, mint Karácsony előtt!
Sok minden is történt, nem is tudom, hol kezdjem a mesélést.

A hazafelé vezető út irtó hosszú és leginkább hosszú volt. :(
És nagyon sokat kellett abban a hidegben a vonatra várni. Arról már nem is beszélek, mennyi fura fazont látni egy forgalmas pályaudvaron...
A vagon tömve volt, és mindenkinek az én csöpp csomagom volt útban, na mindegy.

A lényeg, hogy már itthon vagyunk.
A vásárlások közepette megnéztük a Nemzet aranya második részét. Néha elvesztettem a fonalat, de egyszer meg lehetett nézni.
Viszont ami nagyon tetszett, az a L'ecsó volt.
Már az ősszel meg akartam nézni, nem is emlékszem, miért maradtam le róla.
Nem túl jó kritikákat lehetett találni róla, valaki egyenesen azt kérdezte olvasóitól, ennének-e egyáltalán olyan étteremben, ahol egy patkány főz?
Ilyenkor akadok ki, hogy hogy lehet valaki ilyen értetlen?!
Engem lenyűgözött a film, grafikáján túl a története is.

De hát ízlések és pofonok... :)))

2007. december 24., hétfő


A téli napforduló mindig is az emberiség egyik legősibb ünnepe volt. Ilyenkor a legalacsonyabban delel a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája is.
Ezért, hogy a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték, hiszen ekkortól kezdtek az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.
A régi Kis-Ázsiában, Közel-Keleten és Egyiptomban a téli napforduló idején születtek a napistenek. Ezt a pogány ünnepet még a 4. században is megtartották.
Az egyház belátta, hogy tovább él ez a szokás, és elrendelte, hogy keresztény tartalommal kell megtölteni - az erősödő keresztény vallás szimbolikájában a nap az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta.
Ténylegesen a niceai zsinat intézkedései kapcsán 325 és 335 között került sor Krisztus születése napjának ünnepként való elismerésére.
A sok uralkodó elmélet közül azonban a téli napforduló csak az egyik időpont volt. Egyes vélemények szerint Jézus december 20-án született, ám mások szerint április 18-19-én, míg megint mások szerint november 25-én, sőt egyes elméletek szerint Vízkeresztkor, azaz január hatodikán látta meg a napvilágot.
A zsinat után a határozat december 25-ét jelölte meg az ünnep napjának, hogy ezzel a pogány napforduló-ünnepet a Szent Iván-éjszakához hasonlatosan új formában a keresztény ünnepnapok és szokások részéve tegyék. Így lett "Sol Invictus" napjából "Sol Salutis" (az üdvösség napja), amely már a Megváltó születését ünnepelte.
A korábbi születésnap, amely Vízkereszt néven a karácsony utáni tizenkettedik nap, Jézus megkeresztelésének napja lett, és végül a húsvéti böjthöz hasonlóan előkészületi napokat, adventet (advenio - eljön) csatoltak az ünnep elé.
A 4. század során a legtöbb keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i dátumot. Az ellenállás Jeruzsálemben tartott a legtovább, de végül ott is elfogadták az új időpontot. Az örmény egyház azonban a mai napig ragaszkodik a január 6-i karácsonyhoz.
De melyik évben szuletett a Megvalto?
Máté evangéliuma két információt is közöl: Jézus Heródes halála előtt született, és azt, hogy valami ritka látványosság volt az égen.

Heródes halála a történészek szerint i.e. 4 tavaszán volt, a zsidó húsvét (április 11.) előtt.
Heródes életének utolsó időszakában beteg volt. Nem sokkal a halála előtt egy lázadás tört ki ellene, amit sikerült elfojtania, és a lázadás vezetőit egy este máglyán megégettette. Flavius, a híres zsidó történetíró szerint a kivégzéskor holdfogyatkozást lehetett látni. A keresett égi látványosság az i.e. 5. szeptember 15-én bekövetkezett teljes holdfogyatkozás volt, mely 20 óra után kezdődött.
Heródes a lázadók vezéreinek kivégeztetése után elutazott a Holt-tengerhez, hogy betegségét ott gyógyítsa, azonban nem járt eredménnyel a kúra. Ezután visszautazott Jeruzsálembe.
A városban már halálhíre kelt, és legkisebb fia, az apja által börtönben tartott Antipater már az uralkodását próbálta előkészíteni. A zsarnok és féltékeny uralkodó ezért saját fiát megölette (csakúgy, mint előtte már másik két fiát). A történelmi feljegyzések szerint az uralkodó saját fiának megöletése után öt nap múlva meghalt. A felsorolt sok eseményre bizonyára volt idő, i.e. 5. szeptember 15. és i.e. 4. április 11-e között, amikor a zsidó húsvét előtt meghalt Heródes.

Sok ábrázolás üstököshöz hasonló jelenség feltűnését örökíti meg, vagy többen gondolnak arra is, hogy szupernóva csillag fellángolása volt az a bizonyos égi látványosság, csakhogy a gondos kínai feljegyzések a megadott időszakban nem rögzítettek egyiket sem.
Rendkívül lényeges továbbá, hogy a látvány többször is feltűnt, felhívta magára a napkeleti bölcsek figyelmét, akik a feltűnést látva indultak el a napkeleti bölcsek Jeruzsálembe. Megérkezvén tudakozódtak Heródestől, hogy hol született meg a zsidók királya. Azt is megtudhatjuk a Bibliából, hogy az útbaigazítás után ismét látták a jelenséget, hiszen az mintegy vezette őket, előttük ment.
A csillagászok számításai szerint Jeruzsálemből kb. dél-délnyugati irányban, a megadott időszakban csak egy látványosság tündökölt az égen, mégpedig a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a Halak csillagképben. Sőt, i.e. 7-ben a rendkívül ritka együttállás háromszor valósult meg. Ez a ritka jelenség pedig mitológiailag is elfogadható magyarázatként szolgálhat, mert a legfőbb hatalom jelképe a Jupiter, mint királyi csillag, a Szaturnusszal, mint a zsidóság csillagával, a Messiás csillagképében (a Halakban) egy évben háromszor is együttállásban van, akkor az a babiloni bölcsek szerint azt jelentette, hogy megszületett a zsidóság felmentője. Ez volt az égi jel, mely először i.e. 7. június elején, másodjára szeptember végén, és végül december elején tűnt fel.
Csak szeptemberben vállalkozhattak a babiloni napkeleti bölcsek a kb. 1000 km-es tevekaravános útra, Jeruzsálemig. Két hónap alatt ezt minden bizonnyal megtették, amikor ismét feltűnt a két fényes bolygó közelsége a decemberi égbolton.
Az evangélium leírása szerint a napkeleti bölcsek nem csecsemőt, hanem gyermeket kerestek. Ebből arra lehet következtetni, hogy Jézus ekkor már nagyobbacska volt. Erre találunk is magyarázatot, ha azt feltételezzük, hogy Jézus hamarabb született, mint i.e. 7 decembere.

Lukács evangéliumában a Czirénius helytartósága idejében megtartott első népösszeíratásról olvashatunk, ami miatt József és Mária Betlehembe ment, és ahol Mária megszülte elsőszülött fiát.
A történészek szerint Czirénius (Quirinius) i.e. 8-ban érkezett Palesztinába, de csak később lett helytartó. Augustus császár nép-összeíratási rendeletét i.e. 8-ban adta ki, és Palesztina távolsága miatt joggal feltételezhetjük, hogy ott csak kb. egy év múlva, esetleg valamivel hamarabb tudták végrehajtani. Ebből viszont az következhet, hogy i.e. 8-ban vagy 7 elején Jézus már élt.
Ezt bizonyíthatja az is, hogy Heródes állítólag a kb. két éves és az ettől fiatalabb fiúgyermekeket megölette Betlehem városában és környékén. Úgy gondolta, hogy a napkeleti bölcsektől megtudott adatok birtokában a kb. két éves fiúgyermekeket kell megöletnie, és akkor biztosan "beleesik" a zsidók királya is. Megjegyzendő, hogy a hatalmát hisztérikusan féltő Heródes ezen szörnyű tettét semmi nem látszik bizonyítani, ezért sokan kétségbe vonják. Amennyiben mégis volt gyermekgyilkosság, akkor ezt a gyermek Jézus túlélte, hisz akkorra a Szent Család a Biblia szerint már Egyiptomban élt (később pedig Názáretben).

Teljesen megbízhatóan soha nem tudjuk megállapítani Jézus tényleges születési dátumát, de talan i.e. 7-ben vagy 8-ban született.

Az ünnep minden nyelven saját nevet kapott, amely azt tükrözi, hogy ennek mindenhol különleges jelentősége van.
A magyar karácsony szó szláv eredetű, és a korcsun, azaz lépő, átlépő szóból származik. Ez a szó az új évbe való átlépést jelzi, tehát ősi, naptári (és egyben a napfordulóhoz kapcsolódó) eredetű, akárcsak a lengyel megfelelője, a kolenda, vagy az orosz koljáda, ami viszont karácsonyi éneket jelent. Bár egyesek szerint a magyar karácsony kifejezés a törökök által decemberben beszedett „tized adó”-ból (karádzs on) eredhet.
Az angol Christmas szó Krisztus nevére utal, míg a német Weihnacht és a holland kertsmisse a szent éj egyházi ünneplésére utalnak.
A latin natalis (születés) szóból származik a latin nyelvek mindegyikének karácsony szava: a francia noel, az olasz natale a spanyol navidad illetve még a walesi nadoling szó is.
A karácsony ősibb, napfordulót idéző jellegét a skandináv Jul szó idézi, melyből az óangol Yule is származik. A szó pontos jelentése azonban nem ismert, talán a téli ünnepi időszak eredeti nevét jelölheti.

Mára az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett, mely azonban jóval ősibb szimbolikával bír, mint a keresztény ünnep maga.
A fa az Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja, a pogány hitvilágokban gyakran az istenek lakhelye. És mindenki számára ismerős az egyebek között a honfoglaló magyarok tarsolylemezein, a székely kapuk faragásain, vagy a sámándobokon is szereplő életfa motívum.
A meglepő csak az, hogy a karácsonyfa állítása nem is olyan régi hagyomány, legfeljebb négy évszázadra nyúlik vissza, és a néprajzosok középkori német területeken, pontosabban Elzászban és Badenben találták meg az első példákat.
Azt is tudni kell azonban, hogy régóta szokás télidőben valamilyen zöld növénnyel díszíteni a házat, ezzel is utalva a reményre, az újrakezdésre, az eljövendő tavaszra.
Az örökzöldek hasonló célra való „felhasználása” már Jézus születése előtt is elterjedt volt egyes területeken. Az örökzöldek életereje egyfajta mágikus hatással volt az emberekre. Úgy vélték, gyógyító erővel bírnak ezek a növények. Már a rómaiak is megkoszorúzták házaikat az év végén, illetve újévkor, ők azonban babérágakat használtak erre.
A német területeken aztán a középkorban tovább módosult ez a hagyomány, és tartományonként változó fákkal, növényekkel díszítették a házakat. Az első feljegyzések szerint már 1494-ben „karácsonyi májusfát” állítottak egy német házban, azaz fenyőágakat vittek a lakásba. 1535-ben pedig Strassburgban kisebb tiszafákat és magyalokat árultak, amelyeket akkor még gyertyák nélkül helyeztek el a helyiségekben.
A karácsonyfák német területeken való elterjedésének a lutheri reformáció adott lendületet, sokáig a protestánsokhoz kötődött inkább ez a szokás. A díszítés 1605-ben tovább „fejlődött” – ekkor jelentek meg az almák az egyik strassburgi karácsonyfán.
A fát azonban valószínűleg csak 1611-ban Sziléziában ékesítették először gyertyákkal.
A 18. századtól a fenyőfa válik egyre inkább elterjedtté, 1708-ban mindenesetre már más német területeken is említés esik a gyertyákról. De például Goethe csak 1770-ben találkozik karácsonyfával Strassburgban. (Más források szerint már 1765-ben Lipcsében látott ilyet.) 1774-ben az ifjú Wertherről írt szentimentális levélregényében a német költőfejedelem ismertette meg egész Európát a karácsonyfa-állítás szokásával, és bizonyos fokig népszerűvé is tette azt.
1780-ban Berlinben, 1813-ban az ausztriai Grazban, 1815-ben az északi Danzigban (a mai lengyel Gdanskban) állítanak karácsonyfát. 1816-ban a karácsonyt már egy feldíszített, gyertyákkal ellátott fával varázsolta szebbé Henriette von Nassau-Weilburg, Károly főherceg hitvese otthonukat.
Az Újvilágba is német utazók, illetve kivándorlók vitték az első fenyőfákat. 1747-ben a németek által sűrűn benépesített Pennsylvaniábó történik az első említés az amerikai karácsonyfákról. A függetlenségi háború adott azonban igazi lökést a fák terjedésének: a hesseni (német) zsoldosok Amerikában is szokásba hozták a karácsonyfák állítását. Később annyira népszerűvé vált ez a szokás, hogy a Fehér Ház, az amerikai elnökök rezidenciája előtt is felállították a karácsonyfát. Kereskedelmi forgalomban egyébként 1850 óta árulnak fenyőfát karácsonykor Amerikában. Időközben a karácsonyfa-ágazat valódi iparággá nőtte ki magát az USA-ban: ma már százezer embert foglalkoztat ez a gazdasági terület.
Kevesen tudják, hogy Edison segédje, Edward Johnson találta ki a karácsonyfaégőket 1882-ben, s a lámpácskák szériagyártása 1890-ben kezdődött.
Magyarországon is a német származásúak honosították meg a karácsonyfákat. Az első hazai óvoda megalapítóját, Brunszvik Terézt sokan az első magyarországi karácsonyfákkal is összefüggésbe hozzák: éppen az Angyalkert óvodában állította fel a fákat 1828-ban. Podmaniczky Frigyes báró édesanyja, Noszticz-Jäckendorf Elza grófnő, egy szászországi miniszter lánya is e tájról jött hozzánk, s az elsők között, szintén 1828-ban állított karácsonyfát itthon.
A szászországi Zittauban 1737-ben azt jegyezték fel, hogy annyi feldíszített, gyertyás karácsonyfát állítanak, ahány megajándékozott személy van a családban. Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték. Ezt a szászországi hagyományt bizonyítja száz évvel később a magyar Podmaniczky báró visszaemlékezése gyerekkorára is, hiszen édesanyja éppen erről a németországi vidékről származott: "Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek - öten voltunk - egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon mindegyikünk külön megtalálta a karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat..."
Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1840-es években már a polgárcsaládok karácsonyához az örökzöld fenyő is hozzátartozott. A '60-as években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, melynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött.
A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.

A keresztény tartalommal megtöltött régi pogány napisten-ünnep tehát lassan összeolvadt az észak-európai eredetű fenyőünneppel. Erre utal a karácsonyi fenyőfánk, a rajta meggyújtott gyertya pedig a sötétséget űzi el, akárcsak régen a máglyák. A felerősített csillagfigura pedig az egykori "betlehemi csillag" emlékeként ragyog a keresztény ember számára, hirdetve Jézus Krisztus megszületését.

A karácsonyfát kezdetben almával, dióval, ostyával, mézespogácsa-alakokkal és cukorral díszítették. A díszek készítésekor fő szempont volt az ehetőség, a gyerekek fabontásakor nyalánkságként megették. Már az első karácsonyfákon hajlított dróttal rögzített gyertyák égtek. A 19. század vége felé már a csillogó díszek váltak a karácsonyfák összképének meghatározóivá. Üvegdíszek gyártására vonatkozóan 1848-ból származik az első adat, nagybani előállítása Németországban már a század végén elkezdődött.

A római világban a téli napfordulókor ünnepelt Saturnalia (dec. 17.) a vidámság és az ajándékozás napja volt, a római újévkor (jan. 1.) pedig a házakat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a szegényeknek pedig ajándékot adtak.

A niceai zsinat után ez meglévő szokás is keresztény köntösbe öltözött, és amikor Szent Miklós napja is az ünnepkörhöz került, az ajándékozás szokása is egy keresztény szent neve alatt folytatódott tovább (bár nem kevés országban - így nálunk is - az ajándékozás karácsonyi szokása csak áttételesen köthető Szent Miklós napjához).

2007. december 22., szombat

Most erkeztunk haza egy koncertrol, egesz jo volt. A helyi templom korusa enekelt, mely nagyon szep hangu ferfienekesekbol all. Neha egy gitaros es egy tangoharmonikas is kiserte oket, na ok majnemhogy profi muzsikusok.
Sajnos Zsofi nem nagyon birta a gyurodest, es nagy banatunkra hamarabb haza kellett jonnunk, de hat nem lehet ra haragudni!

Haaat, a csutortoki napom nem egeszen ugy alakult, ahogy kepzeltem, es a munkahelyi hercehurcak miatt majdnem lekestem a vonatomat. Utkozben jutott eszembe, hogy elfelejtettem befizetni a csekkeket, de szerencsere volt meg idom beugrani egy postara.

Es az utazas is irto hosszu volt, azt hittem, soha nem erkezunk meg.

Remelem, ki tudom majd magam pihenni, mert eveket oregedtem az elmult napokban. :)

Egyebkent ugy tunik, egy allando programom van csak itt: Shreket nezni Zsofival, ez ugyanis az elsoszamu kedvence. Szamolatlanszor meg tudja egy nap nezni, mar anyu is kivulrol fujja mind a harom reszt...

Am a mai napom szinte csak a karacsonyi ajandekok csomagolasaban merult ki, ugyanis allitolag ebben en vagyok a legjobb a csaladban, es ezt a feladatot mindenki ram bizza. De legalabb a fat nem nekem kell feldiszitenem...

Furi ez az "ekezet nelkuliseg", de hat csak ez van most.

2007. december 19., szerda


A mai nap igazán érdekes: ez az utolsó munkanapon ebben az évben és ezen a munkahelyen.
Ahogy visszaemlékszem, mindig megviselt eddig a váltás.
De most nem.

Ellenállhatatlan érzés, hogy valamiféle mérleget kellene vonnom, de erre sem időm, sem energiám.
Főleg, mert még a jövő évi terveket is leadtam, és mindent pontosan (?) előkészítettem. Szóval még most is azon töröm a fejem, hogy mit hogyan kellene folytatni, és minél egyszerűbb legyen nélkülem is mindent tovább vinni.

Azért, ha belegondolok, mindig az tetszett itt a legkevésbé, hogy semmi sem úgy működik, ahogy kellene. Irtó nagy "varázslások" zajlanak a háttérben, és lehet, hogy kívülről jól mutat az egész struktúra és minden, de ami engem illet, hát csoda, hogy nem dőlt még ránk ez az egész.

De valahogy ez az egész ország így működik. Nemdebár?

2007. december 17., hétfő

Kodály-emlékév az idei: országszerte programokat szerveztek a zeneszerző születésének 125. és halálának 40. évfordulójára.

Szerény megítélésem szerint méltóbb módon kellene ápolnunk a zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus emlékét.
Az, hogy az oktatási rendszerben az ének-zene tantárgy súlytalan, nyilvánvaló. Kodály életében 120 tagozatos iskola működött, számolatlan jó színvonalon dolgozó kórussal.
És ma?

Mi, magyarok – úgy tűnik – nem izgatjuk magunkat Kodály gondolatainak befogadásában. Pedig Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című mozifilmjében az idegenekkel való kommunikáció eszköze a szolmizációs kézjelek használata. A szereplők többször is említik Kodály nevét.

De a salzburgiak is büszkék Mozartra, akiről még csokoládét is elneveztek…

Még a nyáron beszélgettem egy ismerősömmel, és valahogy Kodályra terelődött aszó.
Kifejtette, hogy nem tartja nagyra a zeneszerzőt. A „valaki” Bartók, bár be kell vallania, az ő zenéjét meg egyáltalán nem szereti.
Ebből egy csapásra kiderült: egyikük munkásságát sem ismeri, mert a nagyon elvont muzsikák mellett igazán fülbemászó darabokat is írt Bartók, melyek befogadása nem megterhelő.

Én nagyon kedvelem Kodály kórusműveit; a Psalmus, a Galántai táncok, de elsősorban a Háry kifejezetten a kedvencem.

Rendben, az ízlés szubjektív dolog, nem kell mindenkinek mindenkiért rajongani, és főleg nem azokért, amikért én.
De ezen kívül érdemes olvasni írásait is, melyek mind a mai napig érvényesek, és rengeteget lehet belőlük tanulni.
Akárhogy is van, mi (mármint az utókor) az ő munkájához nem tudtunk hozzátenni (remélhetőleg egyelőre), csak rombolni belőle.
És közismert, hogy rengeteg olyan ember él, aki csak úgy tud a másik fölébe nőni, ha a sárba tapossa, és úgy áll rá.

Bónis Ferenc úgy fogalmazott, hogy Kodály célja nem tíz millió muzsikus, hanem tíz millió boldog ember nevelése volt.
Ennek eszköze az a komplex (tehát nem „csupán” zenei) nevelés, mely a gyermek születése előtt kilenc hónappal kezdődik.

2007. december 13., csütörtök

Luca napja

Szent Lucia, akinek alakját köszöntik e napon, a legendák szerint Kr. u. a 3. és 4. század fordulóján élt Szicília szigetén, Siracusában. Nemesi család tagja volt, aki egy alkalomma elkísérte beteg édesanyját Szent Ágota sírjához, hogy a szent közbenjárását kérjék a gyógyulás érdekében. Itt álmában megjelent neki a szent, és hívta az égiek seregébe. Mikor felébredt, Lucia kérte meggyógyult édesanyját, ne adják férjhez, mert ő immár örökre Jézus Krisztus jegyesének tekinti magát.
Ebbe az elhagyott vőlegénye nem tudott belenyugodni, s ezért feljelentette a lányt keresztény hite miatt Pascasius fejedelemnél. A fejedelem mindent megkísérelt, hogy Luciát a pogány bálványok előtti áldozat bemutatására kényszerítse, de hiába.Ekkor megpróbálta elvitetni a bordélyházba, hogy ártatlanságában megszégyenítse, de Isten segítségével nem sikerült – még ötven igavonó barommal sem – elvonszolni a szüzet.
A fejedelem ezután kiadta a parancsot: olajjal és szurokkal öntsék le és égessék el! Ám a tűz sem fogott Lucián.
Végül rabtartói elvágták a torkát, de addig nem halt meg, míg imádságát be nem fejezte…

A Lucia – magyarul Luca – név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik.
A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Vakok, szemfájósok, utcanők, menyasszonyok, tűvel, hegyes szerszámmal dolgozók védőszentje.

Amikor életbe léptették a Gergely-naptárt, Luca napja volt az év legrövidebb napja, éjszakája pedig a leghosszabb éjszaka, s mint ilyet, gonoszjáró napként tartották számon. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona. (Régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)

A gonoszjáró nap azt jelenti, hogy ilyenkor a boszorkányok, bűbájosok, rontó lények szabadon tevékenykedhettek, és tevékenykedtek is. Megrontották az embereknek, állatoknak. A gonosz ellen fokhagymával lehetett védekezni, méghozzá úgy, hogy az ember megette, vagy bekente vele az ajtófélfáját, vagy az ablakkeretet.

A keresztény vallásban tisztelt szent mellett élthazánkban még az ősi hiedelemvilágból egy ártó, rontó nőalak, az úgynevezett Luca-asszony is. A kísértetszerű, kitalált alak, kinek külseje csúnya öregasszonyé vagy fehérleples alaké - szerepe a büntetés és a rontás.
A Szent Luca-alak a sötétség miatt átalakult Luca-boszorkánnyá. A bűbájosok, boszorkányok, rontások ellen úgy védekeztek, hogy Luca előestéjén minden ajtót, ablakot zárva tartottak a gonosz ellen. A kulcslyukba dugott fokhagyma, a bal ajtófélfába vágott kés és a keresztbe állított söprű is elriasztotta őket.
Vigyázni kellett azonban Luca napján a söprűkre. Ilyenkor is, mint általában gonoszjáró napokon elrakták, elrejtették őket, hogy nehogy azzal repüljenek el a boszorkányok a boszorkányszombatra (találkozójukra) a Gellérthegyre.

Bár néha lucaboszorkának is mondják, alakja nem azonos a néphit boszorkányával. Míg ugyanis a boszorkány általában élő személy, akinek vannak természetfeletti adottságai, képes átváltozásra, de van emberi alakja, addig Luca nem egy a faluban lakó ember, hanem kitalált alak.
Megbünteti azt, aki sző, fon, varr, kenyeret süt, vagy mos december 13-án. Kölcsönadni sem volt ajánlott ilyenkor semmit, mert az elvitt dolog boszorkányok kezére kerülhetett.
Ezen a napon az asszonyoknak és a lányoknak tilos volt dolgozni.

A karácsonyi boszorkányleleplezést idejében el kell kezdeni. A néphit szerint erre a Luca napján elkezdett szék faragása az egyik legalkalmasabb eszköz.
Ennek a szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből formált csillag volt az alakja. Készítője Luca napjától kezdve mindennap faragott rajta egy kicsit, de csak karácsony estéjére volt szabad elkészülnie vele. (Ezért terjedt el a mondás: Lassan készül, mint a Luca széke.)
Többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait.
Ha a széket magával vitte karácsonykor az éjféli misére, ott ráállva nyomban megláthatta azt, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. Ám a boszorkányok is meglátták a széken ágaskodót, kit próbáltak elkapni. A menekülőnek az úton hazafelé szüntelenül mákot kellett szórnia, amit a boszorkányoknak kötelességük volt felszedni, s így nem érhették utol. Miután az illető szerencsésen hazaért, a Luca-széket el kellett égetnie.

Elődeink azonban nem érték be ennyivel, hiszen a jövőt és a termékenységet is meg akarták tudni, sőt, befolyásolni is szerették volna azt. Ez volt a lucázás szokása.
A fehér lepelbe öltözött lányok ilyenkor házakhoz mentek, ahol általában különböző jókívánságokkal a tyúkok szaporulatára akartak hatni. Máshol ilyenkor a gyerekeket ijesztgették. A legények pedig a lányos házakhoz jártak, s ott ilyen és hasonló mondókákat mondtak. A jókívánságokért cserébe pedig tojást kaptak ajándékba.


Luca napjától figyelték az időjárást is. A karácsonyig eltelt 12 nap a 12 hónapot jelölte. Luca nap volt a január, az utána következő nap a február és így tovább. Eszerint minden hónap olyan lesz, mint a neki megfelelő nap a tizenkettőből. Ha esik, esős, ha száraz, akkor a hónap is száraznak várható.
Szokás volt az is, hogy az emberek e naptól kezdve 12 napon át megfigyelték az időjárást. Úgy vélték ugyanis, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az eljövendő év első hónapja, amilyen a második nap, olyan a második hónap és így tovább. Ezt nevezik Luca kalendáriumának.


A nagylányok süteményt sütöttek és minden kis kalácsban elrejtettek egy fiúnevet. Amelyik utoljára maradt meg, az a fiú volt a várva-várt jövendőbeli.
Híres volt még a Luca-cédula is. 12 papírra ráírták 12 fiú nevét, egyet pedig minden nap tűzbe vetettek. Akinek a neve rajta volt az utolsó fennmaradó cédulán, az volt a leányzó jövendőbelije.


Dél-Dunántúlon Luca napjának hajnalán kotyolni indultak a fiúk, többnyire egy idősebb legény vezetésével. Lopott szalmát vagy fadarabot vittek magukkal, s arra térdepelve mondták el köszöntőjüket, bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánva. A háziasszony vízzel fröcskölte, kukoricával öntötte le őket, s ezt utána libáival, tyúkjaival itatta, etette fel. „Kity-koty-kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, innen származik a kotyolás kifejezés.

2007. december 11., kedd



Egyszerűen imádom a cicákat.
Mindenesetre sokuk inkább szeretetre méltó, mint a legtöbb ember.
Jó, nyílvánvaló, hogy én szigorúbb vagyok mások megítélésében, mint az átlag, de arra mondjuk képtelen lennék, hogy a blogomban szapuljam azokat, akikre haragszom.
Furcsállom, hogy sokan így tesznek.

Egyébként is, mostanában igazán kedves emberekkel hoz össze a sors, amit rendkívüli ajándéknak tekintek. Hogy mondjuk olyasvalaki nyújtson segítséget, akivel még soha nem találkoztam.
Ilyen velem eddig még nem történt.

2007. december 10., hétfő

Hú, a mai nap nem volt semmi!Ráadásul este irtó sokáig tévéztem, a Heti Hetes után vettem észre, hogy a Passiót vetítik valamelyik csatornán.


Mondjuk, picit furcsa, hogy Karácsony környékén, de egyébként meg mindig az a bajom, hogy az ünnepkörhöz egyáltalán nem kapcsolódó adások mennek.


Szerintem a Passió nagyon szép film, és nem igazán értem a bemutatása körüli felháborodásokat. De ez tényleg ízlésbeli vita, nem más.Különben nagyon kedvelem a messianisztikus történeteket, talán ezért imádom a Dűnét is, a Mester és Margarétáról nem is szólva.
Pár éve egyik reggel, amikor rohantam a munkahelyemre, a templom mellett két nő haladt el ugyanakkor, és egyikőjük a következő mondatot mondta: „nem emlékszem, hogy hívják, de valami „dupla vé-vel” kezdődik a neve.”
Napokig pánikban figyeltem, milyen szörnyűség fog történni, de aztán nem lett semmi.
Tényleg hátborzongató volt!


Egy egészen új könyvélményem Christopher Moore Biff evangéliuma, ami az egyik legszórakoztatóbb mű, amit valaha olvastam.

2007. december 5., szerda

Szent Mikósról


A történelmi Miklós életéről kevés dokumentált adat áll rendelkezésre. Alakjában valószínűleg több szentéletű férfiú alakja keveredik össze.

Szent Miklós valószínűleg Kr.u. 248-ban született Patara kisvárosban egy gazdag család gyermekeként.
Alig kezdte el iskoláit, mikor a Kis-ázsiai városban nagy járvány tört ki, és árvaságra jutott. Ezért a szüleitől örökölt hatalmas vagyonával érsek nagybátyjához Patara város kolostorába költözött. 19 éves volt, amikor nagybátyja pappá szentelte.
270-ben jeruzsálemi zarándokútjáról visszafelé tartva betért Anatólia fővárosába, Myra városába, ahol legendás körülmények között püspökké választották. Egy lezüllött, eretnekké vált egyházmegye élére került, melyet nagy gonddal és erős hittel igazgatott.
52 évig volt püspök. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Éhínség idején a teljes egyházi vagyont a nép étkeztetésére fordította, amiért szembe került az egyházzal, halála után ezért az engedetlenségért egy időre ki is tagadták az Egyházból.
Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra.
A keresztényüldözések alatt őt is elfogták, éheztették, kínozták, de kivégezni nem merték. Fogságából végül kiszabadult, és hosszú öregkort ért meg.

A bariban őrzött koponya rekonstrukciója kiderítette, hogy orrcsontja törött volt, ami alapján valószínűsíthető, hogy heves vérmérsékletű lehetett Miklós. Ezt támasztja alá az a történet, miszerint Miklós a 325-ös első nikeai zsinaton megpofozta ellenlábasát, Ariust. Ezért először elítélték, de a zsinat végén rehabilitálták.


Demre közepén a Szt. Miklós templom mellett van sírhelye.
1087-ben olasz tengerészek a sírt feltörték, és elrabolták Szt. Miklós csontvázát. Sietségükben néhány csontot ott felejtettek, amelyet ma Antalyában őriznek. A Spektrumon is bemutatott kisfilm szerint azonban ezek nem a szenttől származnak.
A csontok egy részét és a sírban levő ereklyéket Bariba vitték, ahol ma is őrzik ezeket. A rablás célja az volt, hogy a tengerészek védőszentjének maradványai olasz földre kerüljenek, ezáltal a védőszent nagyobb védelmet biztosít hajózásaik során.
Ereklyéinek Itáliába vitele után vált valóban egyetemes szentté.

A szegényeket segítő, nagylelkű püspökről számtalan történet született. Például megmentette Myra lakosságát az éhhaláltól, visszaszerezte a kalózok által elrabolt myrai gyermekeket, hozományhoz juttatott három szegény lányt, hogy férjhez mehessenek, és ne prostituáltként kelljen élniük.
A december 6-i egyházi ünnep az évszázadok folyamán a gyermekek ünnepévé vált.

2007. december 3., hétfő

Ma igazán korán keltem. Mármint önmagamhoz képest irtó korán.


Elég érdekes álmom volt, de hát az ember ne zabáljon lefekvés előtt. :)
Az egykori középiskolám volt a központja a történetnek, ami önmagában is furcsa, mert szinte soha nem álmodom vele. (Nem véletlenül.) A tantermek közül egy csomó szállodai szobává volt alakítva.
Valami autó is volt, valamint a testvérem közölte velem, hogy a Varázsfuvolából kell előadást tartanom. ???
Nem értem…

Mindegy.
Ma egész nap szakad. Én nagyon szeretem az esőt, olyan jó illata van ilyenkor a levegőnek. És utána mindig szép idő jön. Ez statisztika. :)

És míg megjön a tavasz, itt van magamnak emlékeztetőül ez:

2007. december 1., szombat

Nem nagyon szeretem a telet. Kevés a napfény, és az ember még hajlamosabb a depresszióra.
Na meg az év végi hajrá miatt is mindenki még stresszesebb, legalábbis úgy látom.
De persze mindig az egyéni tragédiák a legszörnyebbek.

Egy ismerősömmel találkoztam valamelyik nap. Rögtön feltűnt, mennyire karikásak a szemei, de gondoltam, jó pont, ha nem említem.
Aztán egy idő után kiderült, hogy szakítottak a párjával.
Annyira át tudom érezni mások fájdalmát, könnyeik szinte az enyémek, de az ő tekintetét soha nem felejtem el.
A legjobban azonban az döbbentett meg, mennyire félreismertem.
Mindig úgy gondoltam, hogy az ő életében önmaga a világ közepe, mindenki más azért van, hogy bűvkörében mozogjon. És ezt nagyon tudja élvezni!
Közben ez irtó jól áll neki, nem igazán tudnék rosszat mondani rá. Tehet róla a Nap, hogy mindenki az ő fénye és melege körül kering? Tudomásul veszi és elviseli. :)
És most teljesen össze volt törve. Pedig valahogy úgy gondoltam, ezeken az "apróságokon" ő könnyedén túllép, de pont úgy szenvedett, ahogy mindannyian, ahogy én is ilyen helyzetben. Ugyanazok a a cselekvések, ugyanazok a mondatok.

Mi ebből a tanulság?
Irtó nehéz továbblépni és elengedni a szeretett társat.
De a könnyeinket senki sem érdemli meg.