2008. augusztus 15., péntek

Albioni levelek XXI.

Hát, ennek az Olimpiának is vége.
Nem tudom, én örülök a magyarok sikereinek. Minden reggel az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a gépet, és figyeljem, az adott napon kinek milyen mérkőzése lesz, és milyen eredmények születtek, amíg én az igazak álmát aludtam.
Londonban mindenki örült az angolok sikereinek, a Trafalgar téren felállított óriási kivetítő előtt tömegek kísérték figyelemmel a történéseket. Jó, a zöm felvételről ment, de tényleg sokan választották ezt a tévézési formát.

Egyébként az angolok nagyon készülnek 2012-re, hiszen a következő nyári olimpiának ők lesznek a házigazdái.
Az olimpiai falu Kelet-Londonban lesz megépítve, szóval nagy beruházások kezdődnek majd.
De az angolok nemcsak a lehetőségeket látják, hanem a lakosságot is be kívánják vonni.- nem csak a szervezésbe, hanem a sporthoz való kapcsolatukon szeretnének változtatni.
Hétvégenként az útikönyvek leírásaival ellentétben én még csak egyszer láttam krikettezőket, viszont sokan fociznak, esetleg baseball-oznak.
Állítólag a tollaslabda is tipikus angol sport, de még nem nagyon láttam tollasozókat.
A Temze parton és egy csomó más helyen is mindig "összefutunk" futókkal, de ez végképp nem tipikus angol szabadidős tevékenység, az angolok ugyanis saját bevallásuk szerint a sétát részesítik előnyben, mint redszeres testmozgást.

Sokszor hallottam, hogy úgy gondolják, nehéz lesz a kínaiak után olimpiát rendezni, mert ez szinte egy tökéletes kivitelezésű két hét volt.
Mondjuk, ahogy elnézem, sokan vannak ezen a véleményen.
Furcsa, hogy az ókorban mennyire fontos szerepe volt Kínának, egy csomó dolog onnan származik: a lőpor, a papír, a selyem, az iránytű, stb. Csakúgy, mint ma, hiszen szinte minden megvásárolt tárgyon ezt olvashatjuk: "made in China"...
És bár politikai megítélése bonyolult mostanság, kultúrája kétségkívül lenyűgöző...
video

2008. augusztus 11., hétfő

Albioni levelek XX.

Trafalgar Square

Nem tagadom, kedvenc terem a dicsőséges Angol történelemnek emlékműve.

Irtó sok "történés" zajlik itt állnadóan. Pár hete pl. a melegek felvonulásának fontos állomása volt.
Azt tudni kell, rengeteg homoszexuális él Londonban, mindennapi látvány a kéz-a-kézben andalgó fiúpár, vagy a buszon csókolódzó lányok.
Csak itt senki nem foglalkozik velük.

Most pedig egy óriási kivetítőt helyeztek el itt, és az Olimpiai játékokat lehet nyomon követni.
Vasárnap, amikor arra jártam egy riporter épp az angolok első olimpiai aranyérmét megszerző Nikole Cooke-kal beszélgetett. A női kerékpárosok országúti versenyét nehezítette az egész napos eső, de boldogan nyilatkozott a győztes.Később a torna verseny kezdetére értem vissza, a brazilok és a franciák kezdték el bemutatkozásukat.
Sajnálom, hogy a magyar lánynak nem sikerült e továbbjutás, de ahogy láttam, elég erős a mezőny, és akkor még hol vannak az oroszok vagy a kínaiak?

A Trafalgar tér egyébként az elsők között volt, amiket kiutazásom után rögtön felkerestem, de össze sem lehet hasonlítani a szürke januári és a mostani tarka képet!
A Westminster Abbey-tól "nyílegyenes" út vezet ide, a Whitehall. A kb. 1 km hosszú sugárút két oldalán kormányhivatalok sorakoznak.
Ha a Parlament felöl indulunk sétára, az Admiralitás Diadavet, a Kanada Házat, a Dél-Afrika Házat, majd a Nemzetközösségi Ügyek Minisztériumát hagyjuk el.
Itt van a monumentális Hadügyminisztérium, az Old Admirality Buildings (a Hadsereg Főhadiszállása). A sugárút közepén pedig két emlékmű, a Cenotaph (a két világháborúban elesett angol katonák emlékére emeltetett Hősi Katona Emlékmű - a királynő minden évben a november 11-éhez legközelebbi vasárnapon megkoszorúzza), valamint a Memorial (a II. világháborúban harcoló és dolgozó angol nők emlékműve) áll.
A Kincstárban volt a kormány háborús bunkere a második világháború idején, ez nyújtott menedéket a kormány tagjainak. Churchill innen irányította a War Cabinetet és intézte rádióbeszédeit a nemzethez. Az 1984. óta működő múzeumban minden pontosan úgy látható, ahogy a világháború idején volt. Megtekinthető az akkori térképterem és írógéppark, illetve a bunkert a washingtoni Fehér Házzal összekötő telefon, a "forró drót".
A kiállítás tárgyai között szerepelnek Churchill fegyverei, levelei, táviratai.

2002. novemberében a BBC szavazásán körülbelül egymillió néző szavazatai alapján a „100 legnagyobb brit” listáján „mind közül a legnagyobbnak” választották Sir Winston Leonard Spencer Churchillt.
Winston édesapja, Lord Randolph Churchill szintén politikus volt, édesanyja, Lady Randolph Churchill (lánykori nevén Jennie Jerome), Leonard Jerome amerikai milliomos lánya, újvilági angol telepesek leszármazottja volt. Churchill 7 hónapra született Woodstockban 1874-ben, nyolc hónappal szülei sietősen köttetett házassága után.
Katonai pályafutása során Churchill harcolt a malakandi hadseregben az északnyugati határvidéken (India és Afganisztán határán), Szudánban és Dél-Afrikában. Ebben az időben komoly ismertségre és hírnévre tett szert helyszíni tudósítóként.
Churchill 1908-ban vette feleségül Clementine Hoziert, akivel az év márciusában, egy vacsorán találkozott (korábban Ethel Barrymore színésznőnek udvarolt, de ő kikosarazta). Öt gyermekük született: Diana, Randolph, Sarah (aki együtt játszott Fred Astaire-rel a Royal Wedding című filmben- a részletben ő viseli a sötét kabátot), Marigold (1918–21) és Mary, aki könyvet írt szüleiről. Churchillt fia, valamint két unokája, Nicholas Soames (Mary fia) és Winston Churchill is követte a parlamenti képviselői székben.
A politikai élet élvonalában eltöltött hatvan év során számos politikai és kormányzati pozíciót birtokolt. Az első világháború előtt kereskedelmi, majd belügyminiszterként szolgált liberális kormányokban. A háború idején több minisztériumot is irányított, így az Admiralitás Első Lordja, hadfelszerelési miniszter, hadügyminiszter és légügyi miniszter is volt. Rövid ideig katonaként is szolgált a nyugati fronton, ahol a Királyi Skót Lövészek 6. zászlóalját vezette. A két világháború között pénzügyminiszteri tisztséget viselt. A második világháború kitörése után Churchillt ismét kinevezték az Admiralitás Első Lordjává. 1940 májusában az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett, és ő vezette a tengelyhatalmak legyőzésére irányuló brit erőfeszítéseket. Beszédei óriási mozgósító erőt jelentettek a szövetséges erők és a brit lakosság számára egyaránt.
1945-ben az elvesztett általános választások után az ellenzék vezére lett. 1951-ben ismét miniszterelnök lett, majd 1955-ben végleg visszavonult.
Churchill szabadidejében rendszerint kenti házukban tartózkodott, amelyet feleségével 1922-ben vásároltak meg. Itt az időt írással, festéssel, falazással és fekete hattyúinak etetésével töltötte. Churchill élete jelentős részében depresszióval küzdött, amit „fekete kutyájának” nevezett.
Igen termékeny festő volt, több mint 750 képet (és két szobrot) alkotott, e tevékenysége elismeréseként megkapta a Királyi Művészeti Akadémia oklevelét. Művei közül körülbelül 350 Chartwellben látható. Bármilyen jelentős volt számára azonban a festészet, a nyilvánosság előtt életének e vonatkozása sokáig rejtve maradt. Élete során alig néhány alkalommal rendeztek nagyobb kiállítást képeiből (beleértve az első, álnéven rendezettet is).
Churchill igen termékeny író volt, és politikai tárgyú művei mellett számos történelmi témájú írást is megjelentetett. Nem volt azonban képzett történész, ezért művei sok tekintetben hiányosságokat mutatnak. Fiatal korában (az iskolaévek alatt mulasztottakat pótlandó) sokat, de kevés szerzőtől olvasott. Gondolkodására Edward Hyde-nak az angol polgárháborúról szóló könyve, Edward Gibbon The Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlása és bukása) című, valamint Thomas Macaulay History of England (Anglia története) című műve volt.
Churchill volt az egyik utolsó és legnagyobb hatású alakja a 18-19. századi „whig történetírásnak”, amely szerint a briteknek különleges történelmi hivatásuk van, és amely a történelmet mint ezen hivatás betöltésének folyamatát szemlélte.
Történeti művei három fő kategóriába sorolhatók. Az elsőt ezek közül a családja tagjairól szóló művek alkotják: a Life of Lord Randolph Churchill (Lord Randolph Churchill élete; 1906) és a Marlborough: His Life and Times (Marlborough élete és kora; négy kötet, 1933-1938). Ma is remek, olvasmányos életrajzoknak számítanak, ám kitűnik belőlük, hogy Churchill igyekezett a lehető legjobb színben feltüntetni felmenőit. A Marlborough-ról írott mű kitűnően mutatja a szerző érzékét a hadtörténetíráshoz.
A második kategóriába a saját életéről írott munkái tartoznak: a The Story of the Malakand Field Force (A malakandi hadsereg története; 1898), a The River War (A folyami háború; 1899), London to Ladysmith via Pretoria (Londontól Ladysmithig Pretorián át; 1900) és az Ian Hamilton's March (Ian Hamilton menetelése; 1900). Ez utóbbi kettőt újraszerkesztett formában My Early Life (Ifjúkorom; 1930) címmel is kiadták. Ezek színes és szórakoztató művek, és betekintést adnak a brit gyarmati háborúkba, de végső soron mégis az önreklám eszközei voltak, hisz Churchill 1900-ban már parlamenti képviselőjelölt volt.
Történetírói hírnevét igazán a harmadik kategóriába tartozó művek alapozták meg: az első világháborúról szóló The World Crisis (A világválság; négy kötet, 1923-'31), A második világháború (hat kötet, 1948-'53), valamint Az angol ajkú népek története (1956-'58, jelentős része a 30-as években íródott). E művekkel érdemelte ki az irodalmi Nobel-díjat.
Korának sok politikusához hasonlóan Churchill is több londoni klubnak volt a tagja, ám találkozóit inkább a Savoy és a Ritz szállóbeli, esetleg a Képviselőház étkezőjében bonyolított ebédek, illetve vacsorák keretében intézte.
Közismert és jól dokumentált Churchill közeli kapcsolata az alkohollal. Indiai és dél-afrikai szolgálata idején vált szokásává, hogy a fertőző betegségek megelőzésére ivóvizéhez egy kevés whiskyt adott. Élete nagy részében közel napi rendszerességgel ivott alkoholt, étkezés előtt, alatt és után. Kedvelte a pezsgőt, a konyakot és a jó borokat. Mindazonáltal egybehangzó vélemények szerint nem volt alkoholista.
1955-ben környezete (családja és a kormány tagjai) nyomásának engedve maga is elismerte, hogy fizikai és szellemi állapota már nem teszi lehetővé számára a miniszterelnöki tisztség betöltését. Visszavonulása alkalmából II. Erzsébet királynő hercegi címet ajánlott neki, amit azonban Churchill visszautasított. Néha még szavazott a Képviselőházban, de többé nem szólalt fel.
Szellemi és fizikai állapotának hanyatlásával depressziója egyre súlyosabbá vált. Némi megnyugvást talált a földközi-tengeri napsütésben és a táj színeiben. Sok időt töltött irodalmi ügynöke, Emery Reves (Révész Imre) villájában a francia Riviérán. Nyolc hajóúton vett részt Arisztotelesz Onasszisz vendégeként annak jachtján.
Churchill utolsó évei búskomorságban teltek. Sosem rendezte ellentmondásos viszonyát fiával. Sarah lánya alkoholista lett, Diana pedig öngyilkosságot követett el 1963 őszén. Churchill több kisebb agyvérzésen esett át.
1965. január 24-én, napra pontosan 70 évvel édesapja után hunyt el.
II. Erzsébet rendelete alapján nyilvános ravatalozást és állami temetést kapott. Churchillt végakarata alapján Bladonben helyezték végső nyugalomra, nem messze születési helyétől, a Blenheim-palotától. Az állomásokon, ahol a koporsót szállító vonat áthaladt, ezrek jelentek meg, hogy néma tiszteletadással búcsúzzanak.
1998-ban sírkövét ki kellett cserélni, mert a látogatók nagy száma miatt megrongálódott.

A mindenkori miniszterelnöki rezidencia a Downing Street 10. szám alatt található 1732 óta. Földszinti tanácstermében ül össze a kabinet, a szomszédos 11. szám alatt pedig a pénzügyminiszter lakik.
Úgy 40 éve még szabadon el lehetett sétálni a házak előtt, ma azo
nban le van zárva, szóval nem sok minden látszik a Whitehallról.
A birodalom hadseregének másik központja, a Horse Guards Building (királyi lovas testőrök laktanyája) található még a sugárúton. Látványos, ahogyan a királyi testőrök (egyenruhában, fehér kesztyűben és tollforgós sisakban) az egykori Whithall Palace-t őrzik. Az őrségváltás 11-kor (hétvégén 10 órakor) kezdődik.
Az évi nagy őrségváltásra minden év júniusában kerül sor, és szintén júniusba
n a királynő születésnapja alkalmából a mögötte lévő téren, a Parade Ground-on tartanak lovas bemutatót.
Itt rendezik meg továbbá a Királynő hivatalos születésnapi ünnepségét is.
Az új Scotland Yard is itt van, a régit azonban eddig még nem sikerült meg
találnom.
Gyönyörű épület a Banqueting Hall. Régen VIII. Henrik palotája
állt itt, a ma is látható palotát 1662-ben építették. A Rubens festette mennyezetfreskók a Stuart-ház dicsőséges történetét beszélik el.

Az eredetileg IV. Vilmos nevét viselő Trafalgar teret minden ismertető London szíveként aposztrofálja. A turisták közkedvelt helye, a helyiek gyakran tartanak itt tüntetéseket. És itt állítják fel minden év novemberében a Mindenki Karácsonyfáját.
A tér védjegye a 44 méter magas Nelson's Column. A trafalgari győző emlékművének a nagy hadvezér diadalait bemutató domborműveit zsákmányolt francia ágyúkból öntötték.
Lord Horatio Nelson angol altengernagy, a Földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a Bath-rend lovagja, a napoleoni háborúk során több fontos ütközet győztese.
Az 1758-ban született fiú 12 évesen jelentkezett Királyi Brit Haditengerészethez. Bár élete végéig tengeribetegségben szenvedett, 21 éves korára már kapitányi rangba emelkedett.
1787-ben nősült meg, Frances "Fanny" Nisbet egy ültetvényes özvegye volt.
Pár békés év (azaz szárazföldi szolgálat) után a francia forradalom idején visszahívták szolgálatra, és hírnevét ezekben az években alapozta meg.

Főként az 1797. évi Cape St. Vincent-i tengeri ütközetben. Parancs ellenére hajói gyors irányváltoztatásával megakadályozta a spanyolok elmenekülését; ő maga két ellenséges hajót kényszerített megadásra.
A harcok során elveszítette szinte összes fogát, fél szemét, és szinte az egész jobb karját. 1797. decemberére teljesen szolgálatképtelenné vált. Feleségével vidékre költöztek. A következő évben azonban a nílusi csatában szerzett érdemeket, amiért "nílusi báró" rangra emelték Horatiot.
Azután Nápolyba rendelték, hogy fedezze a királyi pár menekülését Szicíliába. A nápolyi felkelés levelésében dicstelen szerepet vállalt, amit az Admiralitás sem nézett jó szemmel, és hazarendelte.
Nápoly azonban új szerelemmel ajándékozta meg Nelsont. Lady Hamiltonhoz fűződő botrányos kapcsolata miatt az Admiralitástól újabb feladatok
at kapott, hogy elszakítsák a férjes asszonytól.
Győzelmei után 1801-ben fegyverszünetet kötött Anglia és Franciaország, ekkor szeretőjével és annak férjével hármasban (!) beutazták Angliát és Walest.
Az amiens-i béke azonban nem bizonyult tartósnak, Napoleon nem tett le a Brit szigetek elfoglalásáról. Nelson 1803-ban a Földközi-tengeri Brit Flotta parancsnokaként tengerre szállt, és két évig nem tette lábát szárazföldre.
1805. október 21-én az andalúziai Trafalgar-foknál ezt a zászlójelzést h
úzatta a HMS Victory jelzőárbócára: "England expects that every man will do duty" - Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye a kötelességét.
Nelsont mintegy 15 méter távolságból eltalálták, a golyó átment a tüdején és a gerincében állt meg. A tengernagy néhány óra múlva belehalt sérülésébe, de még élt, amikor hajói győzelmesen befejezték az ütközetet. A lövedéket, amely megölte, ma a windsori Királyi Kastélyban őrzik.
A trafalgari csatavesztés katasztrófát jelentett a Francia Császárságnak. Napoleonnak végleg le kellett mondania Anglia elfoglalásáról. A vereségért Villeneuve tengernagyot hibáztatta, aki a meghurcoltatástól tartva 1806-ban öngyilkosságot követett el.
A csata után a HMS Victory-t Giblartárba vontatták. Nelson tengernagy holttestét egy konyakkal töltött hordóba helyezve védték a felbomlás ellen. (Legenda született, hogy az út során a tengerészek leitták volna a hordó tartalmát, makarónit használva szívószálként. Ez pletykának bizonyult, mivel a hordót mindvégig fegyveres őrizet alatt tartották, és a hivatalos szemtanúk szerint érintetlenül érkezett Portsmouthba. Mégis, a brit tengerészek máig úgy hívják az illegális italozást, hogy „Tapping the Admiral(„csapraverjük a tengernagyot”).
A holttestet Londonba vitték, itt Lord Nelson tengernagy teljes állami dísztemetésben részesült. Ilyen végtisztességet a brit királyi család tagjain kívül mindmáig csak öt személy kaphatott (köztük Wellington hercege és Sir Winston Churchill). Nelson fakoporsóját a nílusi csatában elfogott L'Orient francia csatahajó főárbocából faragtak ki. Ezt egy kőszarkofágba helyezték, amely eredetileg Thomas Wolsey érsek számára készült a 16. században, de kegyvesztésekor VIII. Henrik elkoboztatta, és a királyi kincstárban helyeztette el, és III. György most Nelsonnak adományozta.
A trafalgari győztest a Szent Pál Székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.

A Trafalgar téren van a Charing Cross megálló egyik kijárata.
A tértől nem messze áll I. Edward feleségének, Kasztíliai Eleanornak állíttatott emlékkereszt, mely nevében a régi Charing falucskára emlékezik.
Charing Cross London köldöke; az Eleanor kereszt a nulladik kilóméterkő a 19. század óta.
A tér nevezetessége a National Gallery.A Nemzeti Képtárat 1824-ben nyitották meg, gyűjteménye mára több, mint 2300 képből áll.
A képtár megalapítását Joshua Reynolds barátja, John Wilkes szorgalmazta még 1777-ben. A parlament azonban habozott.
1823-ban vetődött fel ismét a képtár ötlete, s a következő évben már be is mutatták a nemzeti gyűjteményt.
A gyorsan gyarapodó képállománynak a Trafalgar tér északi oldalán álmodták meg a helyét, ami William Wilkins tervei alapján 1832-'38 között meg is épült.
Bár többször bővíteni kellett, de a mai napig ez az épület ad otthont a nemzeti gyűjteménynek - a Tate múzeumokkal és az Arcképtárral egyetemben.
A gyűjtőkör már kezdettől fogva nemcsak az angol alkotások megvásárlását célozta meg, látókörébe vonta majdnem a teljes európai területet. Viktória királynő férje, Albert herceg tisztelte a klasszikus és kortárs művészetet, és sokat tett azért, hogy a National Gallery jelentőségét megismertesse a közvéleménnyel. 1842-ben vásárolták meg kedvenc képemet, Jan van Eyck: Arnolfini házaspár című művét.Az 1434-ben keletkezett szimbólumokkal teli festményről rengeteg elemzés látott napvilágot. A Nemzeti Galéria szerint az itáliai kereskedő és várandós feleségének kézfogója alkalmából készült portréja. A falon olvasható: Itt járt Jan van Eyck.
Mindenki számára isemeretes, hogy a művész neve alatt lévő tükör domború tükör, így az egész szobát láthatjuk benne, a párral szemben álló két alakkal egyetemben, akik közül az egyik valószínűleg maga a mester.
A pár kéztartása egyértelműen kezfogóra utal, és nem csak a férj felemelt jobbkeze. Olvastam, hogy az olasz és angol tenyér szó a "pálma" szóból ered, ami a hűség jelképe.
Vitatott, hogy az asszony várandós-e, vagy a kor divatának megfelelő bő ruhát visel csak. Nos, ha a többi reneszénsz női portrét megnézzük, a terhes nőket pontosan így ábrázolták: egyik kezük a hason pihen.
Csodálatos zöld színű egyébként a nő ruhája, a férfi viszont kéket visel, ami arra utal, hogy módos családról van szó.
Sokak szerint a kezfogóhoz tartozó hűségszimbólum a kiskutya, az egymagában égő gyertya. A háttérben lévő ágy és az ablakban elhelyezett narancsok pedig termékenység szimbólumok.
Én azonban hallottam egy sokkal izgalmasabb elgondolást.
E szerint ez egy posthumus-portré lenne. A férfi felesége valóban áldott állapotban volt a mű keletkezése előtti évben, ám a gyermek halva született, és a nő is meghalt rövid időn belül.
Kettejükre emlékezne a festmény, mely a férfi soha nem múló szerelmének és hűségének fogadalma.
A halált ebben az időben máshogy értelmezte az egyház, hitték, hogy az ember élete a paradicsomban folytatódik, erre utalnak az almát idéző narancsok és a nyitott ablakban éppen hogy látszódó gyümölcsfák.
Az is elgondolkodtató, hogy a domború tükör peremén lévő motívumok Jézus keresztútját és mennybemenetelét ábrázolják, melyek közül a halállal kapcsolatosak a nő oldalán vannak.
A mi nyelvünkben is ismeretes az "elégett már élete gyertyája", akár a "két végén égeti a gyertyát" mondásokat, melyekben a gyertya maga az életet. Ha megfigyeljük, csak a férfi feje fölött ég gyertya, az asszony oldalán nincs is.
A kiskutya mellett a hűségre utalhat a kép bal sarkában lévő sárcipő is. Ezt esős időben húzták a cipőre - védelem gyanánt. Szerepeltetése jelzi: a férfi "nem lép túl" felesége halálán.
Érdekes godolatok, nekem nagyon tetszenek!!!

Ezen kívül rengeteg gyönyörű kép van még a galériában, szinte a bejáratnál helyezték el ezt a Leonardo rajzot, amin csak elképedni lehet: hogyan képes egy ember ennyire csodálatosan rajzolni?"The Virgin and Child with Saint Anne and John the Baptist" (1499-1500)

És itt van még pár festmény, amiket szeretek, de tényleg a teljesség igénye nélkül.ismeretlen festő: A Wilton diptichon (1395-99)


Boticelli: Vénusz és Mars (1485 körül)


ifj. Hans Holbein: A nagykövetek (1533)


Rembrandt: Önarckép 34 éves korában (1640)


Velazquez: "The Rokeby Venus" (1647-51)


Hogarth: A rákárus lány (1740-45)


Van Gogh: Napraforgók (1888)

2008. augusztus 9., szombat

Albioni levelek XIX.

Ha Nyugat-Londonban, ezen belül is Chiswick-ben tartózkodik az ember, két házat feltétlenül meg kell néznie. De ne induljon útnak hétvégén, mert csak 50 %-os sikerrel fog járni!

A Chiswick House egy csipet Itália a ködös-esős Albionban.
Picit furi nyitvatartási ideje van, pl. szombat délután zárva van, mert állítólag sok esküvőt tartanak itt. És belépőt is kell fizetni, a felnőtt jegy 4 font.
Aki egy picit is játas az olasz építészetben, annak első pillanatban feltűnik, hogy egy Palladio-stílusú épülettel áll szemben.
Andrea Palladio, a Padovaban született, de a közeli Vicenzában tanult és ismertséget szerzett építész a 16. században élt. Elsősorban palotákat, villákat tervezett, melyek az ókori görög épületek oszlopos-timpanonos jegyeit gondolják újra. Ars poetica-ja szerint egy épület hármas követeménynek kell, hogy megfelejen: kényelem, tartósság és szépség.
Számomra irtó érdekes, hogy 1570-ben négy kötetes építészeti szakkönyvet adatott ki.
Stílusát nem csak országában, de világszerte utánozták - olvásmanyaim szerint talán az írek voltak a legfogékonyabban stílusára.
Íme egy kép Palladio egyik leghíresebb vicenzai művéről, a Villa Rotonda-ról:ez pedig a Chiswick House:
Hát, eléggé szembetűnő az azonosság.
A ház tulajdonosa "a Művészetek Apollója", vagy az "Építész gróf"-ként emlegetett Richard Boyle volt, aki bizony többre értékelte a művészetet a piszkos politikánál.
Rajongott Handel zenéjéért is, a mester három operáját is az earl-nek dedikálta.
A nemes megszerezte Palladio könyvét. A Chiswick House tervezője ebből merített, és az angol villa a 18. századi európai építészet gyöngyszemeként került be a művészettörténetbe.
Egy angol kiadványban azt olvastam, hogy a ház az ókori Róma stílusával és eleganciájával igyekszik versenyre kelni. Ez a nyilvánvaló palladio-i kapcsolat mellett azért is butaság, mert már a rómaiak is a görögöket utánozták, csakúgy, mint a reneszánsz művészek is őket tekintették minden téren etalonnak.
A házat körülölelő park is teljesen Olaszországot idézi a kacsákkal zsúfolt tavacskával, a rengeteg kőszoborral berendezett gyönyörű parkkal.

Próbáltam rájönni, mit is jelenthet Chisewick. A pár perces sétányira lévő Hogharth's House őre szerint "Sajt falu" lehetett a körzet neve, és a villa is ennek emlékét őrzi.
Az 1600-as évek végén épült Hogharth ház William Hogharth tulajdonába került, akit az angol festészet atyjaként szoktak emlegetni.Az házat 1904-ben nyitották meg először a közönség számára, de a második világháború okozta pusztítás miatt egy kényszerszünet után 1951-óta látogatható újra. Ha jól értettem, megint lesz egy kis zárvatartás, arra költenek most tetemes összeget, hogy a teljes épület megcsodálható legyen a jelenleg nem látogatható második szinttel együtt.
Korábban Turner volt a kedvencem, de mától Hogharth-rajongó vagyok, remélem, sikerül egyértelműen megfogalmaznom, miért is.
Apja révén kisbirtokosi család leszármazottjaként látta meg a napvilágot 1697-ben.
Édesapja szerintem álmodozó lelkű tanító és nyomdai korrektor volt. Legidősebb fia kiemelkedő rajztehetsége hamar megmutatkozott, de nem volt elég pénze a családnak a fiú taníttatására. Ezért inasnak adták, hogy olyan mesterséget tanulhasson, ami képességeinek is megfelel, és valószínűséggel meg is tud majd bebőle élni. Így lett William ezüstműves inas.
Az apa szabadideje minden percét egy latin szótár összeállítására fordította, melyet azonban soha nem adtak ki. És nyitott egy kávézót, ahol tervei szerint mindenki kizárólag latinul beszél. Vállalkozása azonban tönkrement, és a Fleet-be, az adósok börtönébe került.
A börtön mellet volt egy telep, itt éltek a fogvatartottak családtagjai. William soha nem beszélt életének erről az öt évéről, de úgy gondolom, különösen nehéz lehetett a művészi ambíciókkal megáldott ifjú élete a köztörvényes bűnözők és egyéb különös sorsú emberek és rokonaik testközelségébe kerülni. Én úgy képzelem, apja szépre törekvő, a valóságtól elrugaszkodó álomvilága mellé keserű tapasztalatként megkapta a sárban dagonyászó valóságot, mely valósággal a bőrébe itta magát, és az itt tapasztaltaktól soha nem tudott már szabadulni.
Amikor 1720-ban saját üzletet nyitott, könyvillusztrációkat készített. Autodidakta módon kezdett festészetet tanulni, majd beiratkozott a rajzakadémiára, mivel mindenáron festő szeretett volna lenni.
Élénk társadalmi életet élt, rengeteg értelmiségi és művész barátra tett szert.
1724-ben szatirikus rézmetszeteivel szerzett magának hírnevet.
Élete pikáns részlete, hogy kezdeti sikerei után Sir James Thornhill szolgálatába szegődött, akinek lányát, Jane-t megszöktette és feleségül vette. A rossz nyelvek szerint nem minden érdek nélkül tette ezt, de ennek ellent mond élete végéig tartó szerelme a nő iránt.
Az arcképes korszaka után festmény- és rézmetszet sorozatokkal állt elő. Az A szajha útja annyira sikeres volt, hogy kalózkiadások sora készült belőle. Hogarth így folyamodványt nyújtott be a Parlamenthez az orvkiadások ellen - sikerrel.
Ezekben az években érte el sikerei csúcsát. Ismert, elismert, jól fizetett művész volt.
Nem csak tehetséges festő volt, de a kor társadalmi problémáit igen éles szemmel látó és ábrázoló "szociológus" is.
Az A szajha útja egy vidékről Londonba kerülő leány lezüllésének történetét meséli el - tele jelképpel és félreérthetetlen utalással. Az Az aranyifjú útja igen kacskaringós, érdekházasságot köt egy félszemű agg özveggyel, orgiákon vesz részt, majd adósok börtönébe kerül, végül a bolondok házában fejezi be életét.
A Divatos házasság ciklusban a gazdag polgárlány és az eladósodott földesúr érdekházasságának jelenetei között a kölcsönös megcsalások, összetűzések, végül az asszony öngyilkossága jelenítődnek meg.
Karikatúráiból (de inkább szívbe markoló gúnyrajzoknak nevezném őket) is láthatunk párat egykori házában. A Gin Lane (Gin köz) című a kor hatalmas problémáját jeleníti meg: az állandó alkohol-mámorban tespedő nők és férfiak minden erkölcsi morált felrúgó életét mutatja be. Hátborzongató!!!De ugyanígy izgatta a politikát behálózó korrupció is. A kép címe: The Humours of an Election: An Election Entertainment.Szintén nagyon ismert metszete Lord Lovat portréja. A felségárulás vádjával börtönben ülő főrangú urat a kép elkészülte után pár nappal kivégezték. Pere olyan nagy port kavart, hogy a metszet iránt óriási kereslet mutatkozott.A kedvencem a következő két kép, a Before és az After arról tanuskodik, hogy Hogarth nagyon jól ismerte mind a női, mind a férfiúi lelket:













Valamennyi képe igen dinamikus, részletgazdag, tele szimbólumokkal és mindenki számára nyilvánvaló utalásokkal.
Festményei közül az A rákárus lány portréja emelkedik ki. Mindenáron szakítani szeretett volna az addigi angol hagyománnyal, miszerint van Dyck-ot utánozó stílusban lehet csak jó arcképet készíteni.
Történelmi tárgyú festményekkel is kísérletezett, ezek közül többet a Szent Bertalan Kórháznak adományozott. Ezen irányú törekvései azonban nem igazán voltak sikeresek. Egyrészt technikailag volt még hova fejlődnie, másrészt szerintem mindig fontosabb volt számára az emelkedettség mellett némi szatirikusság, a valóság hű visszaadására való törekvés. Ráadásul korában a jó festmény régi festmény volt - ez alatt azt értem, fontosabb volt a kor a minőségnél. Válaszul készült el utolsó ilyen témájú képe, a Sigismunda, mely hatalmas vitát váltott ki.A kiállításon utalást találunk elméleti munkájára, a Szépség analízisé-re is, mely 1753-ban jelent meg. Akkor nagy siker volt, de hamar feledésbe merült, mert elemzése inkább az elavult barokk, és nem a klasszicizmus szabályait követi.
66 éves korában agyvérzést kapott, és a következő évben halt meg. Chiswickben temették el.
A ház megnézése után a kertben érdemes sétát tenni. Rögtön a mostani bejárattal szemben van egy szederfa, amely 300 éves, és jelentem, ma is terem!

A két ház megtekintéséhez a Hammersmith megálló vagy a Chiswick Park metró megálló van a legközelebb. Előbbinél a 190-es, utóbbinál az E3-as buszra kell átszállni.

2008. augusztus 8., péntek

Albioni levelek XVIII.

Kiváló hétvégi program lehet a következő két "állomás" - és nem utolsó sorban nem megszokott.
A Northern Line metróvonal Old Street-i megállójától tényleg pár perces séta vezet a Columbia Road Flower Market-hez, a csak vasárnap 8-14 óráig nyitva tartó virágpiachoz.
Irtó nagy a nyüzsgés, de igazság szerint ne számítsunk valami irdatlan méretű terepre.Nagyon szép, és valóban olcsó növényeket vásárolhatunk itt, és néha "ebben a percben akció" részesei is lehetünk, amikor is még jutányosabban vásárolhatunk.
Itt hallottam a "tena" és "fává" kifejezéseket is: a tíz és öt font már csak így hangzik a virágalkuszok szájából...Aki az angol nyelv szerelmese, boldogan hallgathatja itt az északi tájszólás gyöngyszemeit.
Sok apró üzletecske is van itt, ahol virág illatú kölniket, régiségeket árulnak. No és persze pubok.

Egy igazán hangulatos (és nem utolsó sorban ingyenes), az angol középosztály különböző korokbeli életét bemutató gyűjtemény a Geffrye Museum, mely irtó szép U alakú épület gyönyörűséges kerttel és lenyűgöző termekkel.Az 1600-as évektől napjainkig nyomon követhetjük az angol polgárság mindennapjait. Sétánk végeztével pedig (a többi múzeumhoz hasonlóan) az étteremben vagy az ajándékboltban hagyhatjuk ott értékes fontjainkat.
A gyűjtemény Sir Robert Geffrye London korábbi főpolgármestere nevét viseli. Kiemelkedő Észak-indiai kereskedelmi tevékenységéért 1673-ban lovaggá ütötték. A Vaskereskedők Tiszteletre Méltó Társaságának vezetője volt (én legalábbis így fordítottam le); egyik régi házából alakították ki ezt a pompás múzeumot.