2011. március 29., kedd

Márkiné

A hat éves Marquise együttes a barokk, rokokó és kora klasszikus művek zenei élményét korabeli kosztümökkel, verselő konferálással és színpadi játékkal teszik gazdagabbá a közönség számára. Több sikeres magyarországi fellépés után koncerteztek a Velencei Karneválon, és a Budavári Mátyás Templomban egy 80 tagú baseli fiúkórussal előadták Händel Messiás című művét.
Jelenleg Angliában élnek.A zenekar állandó tagjai:
Szalai Zsófia - a bécsben tanult barokk furulyás a hangszeresek legkiemelkedőbbje. Virtuóz technika, muzikalitás jellemzi játékát.
Gál Márta - csembaló- és zongoraművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. A Zeneakadémia elvégzése után 2 évig kamarazenét és dalkíséretet tanult a weimari Franz Liszt Hochschuléban. A régizene historikus előadásmódját a belgiumi Antwerpenben sajátította el Kenneth Gilbert és Jos van Immerseel csembaló- és fortepiano-mesterkurzusain.
Az énekesek kiemelkedő technikai tudással rendelkeznek, ám azt el kell mondanom, hogy az átélés nem száz százalékos.
Felszeghy Judit - koloratúr szoprán zenei tanulmányai mellett 2003-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karának orosz szakán szerzett diplomát. Az aprócska termetű énekesnőnek nemhogy gyönyörű, de erős hangja is van.
Blaskovics László - férfi szoprán hangterjedelmével a barokk korban divatos férfi szopránénekesek repertoárját képes megszólaltatni. 2002-ben Murciában a Geszty Szilvia Nemzetközi Koloratúr Énekverseny különdíjasa lett. A rendkívüli hangi adottságokkal megáldott énekes készítette a
z összes fellépő ruhát. A szabásmintákkal nem kellett sokat bajlódnia, ugyanis abban az időben ez még ismeretlen fogalom volt, a fazon kialakítása majdhogynem abból állt, hogy a négyszögletes anyagokat összekötötték.
Az öltözékek 1700-as évek beli festmények alapján születtek.
Az együttes műsorainak ceremóniamestere Kocsis Dénes.

***

2011. március 25., péntek

lebegő nő

2011. március 24., csütörtök

furioso


Ariosto
halála után 60 évvel később leleményes írók és zenészek csoportja Olaszországban összefogott az opera megteremtésére. Így nem lehetett jelen a költő, amikor Orlando furioso verséből (mely egy csapásra híressé tette) Grazio Braccioli által adaptált szövegkönyvére Antonio Vivaldi komponált úgynevezett dramma per musicát. Természetesen más zeneszerzőket is megihletett a költemény.Vivaldi ekkor már jó ideje együtt dolgozott Anna Giró alténekesnővel, akire ebben az operában Alcina szerepét osztotta. Bár az Orlando furioso 1727-ben debütált a lagúnák városában, korabeli népszerűségének dacára a mű kottaanyaga – más Vivaldi-operákhoz hasonlóan – hosszú évszázadokig pihent ismeretlenül egy archívum mélyén.
Az "Őrjöngő Orlando" három felvonásos története a korra jellemzően rengeteg mitikus elemet sűrít magába. A helyszín a vén és rút varázslónő, Alcina szigete, ám a Merlin hamvait birtokló boszorkánynak a mágia segítségével sikerül fiatalnak és vonzónak mutatkoznia. Ide vetődik el a Nagy Károly unokaöccseként és a Roland ének hőseként ismert ifjú keresztény lovag, aki a távoli Kínából magával hozott szerelmét, Angelicát keresi. Angelica, Alcina pártfogoltja, azonban nem Orlandóba (Rolandba), hanem a szaracén hősbe, Medoróba szerelmes, így váltva ki Orlando féltékeny dühét. Hogy egybekelhessen választottjával, Angelica csalfán rábeszéli Orlandót, hogy egy szörnyeteg által őrzött barlangban keresse meg számára az örök fiatalság forrását. A varázsbarlang torkolata persze beomlik, az őrjöngő Orlando azonban kitör a sziklák közül, de mire visszaér, szerelme házasságra lépett a szaracén hőssel. Ezt felfedezvén Orlando ténylegesen megtébolyodik.
A lovag barátai, akik halottnak hiszik társukat, bosszút esküsznek Alcina ellen, de a végzetet Orlando teljesíti be, aki Merlin szobrát ledöntve megtöri a varázst. A legyőzött Alcina bosszúszomjas átkokat szórva megfutamodik, Orlando pedig felébred, józansága visszatér, megbocsát Angelicának és Medorónak, és megáldja frigyüket, miközben mindenki dicséri a hűséges szeretet erényeit.

A történet tele van szenvedéllyel, erőszakkal, rejtéllyel és mágiával, így ebben az operában az ariosókkal tűzdelt, hosszú és nagyon nehéz recitativók uralkodnak, és szokatlanul fontos szerepet kap itt a kórus is. Az áriák ABA formájúak, és nagyon szépek, és a nadrágszerep Orlando szólamban igazán megmutathatja virtuozitását az énekesnő.

A Művészetek Palotájában Philippe Jaroussky-val hirdették meg az opera koncertszerű előadását, aki betegség miatt nem jött el Budapestre.
Azon túl, hogy nagyon borsos áron adták a jegyeket, és telt házat okozott az énekes neve, megérdemeltük volna, hogy egy későbbi időpontra tegyék át a koncertet.
Értem én, hogy a horvát Max Emanuel Cencic kontratenor a nemzetközi hírnév küszöbén álló énekes, ám az ő kedvéért kevesebben jöttünk volna el - ebben nem kételkedem.
A címszerepet éneklő Sonia Prina zseniális volt, minden porcikája muzsikából van. Valaki azt írta róla, hogy nem minden regiszterben szól szépen a hangja, de én ezzel nem értek egyet. Szerintem a régi zenében nagyon fontos a technika, de a szenvedély, a színészi alakítás legalább ennyire, és ebben ez a nő verhetetlen.
A többi énekes is jó volt (jól van, Cencic sem volt béna), a zenekarról árnyaltabb a véleményem. Pont szemben ültem Jean-Christophe Spinosi-val, a karmesterrel, aki nagyon muzikális, nem is igazán vezényel, mint eltáncolja, elpantomimezi a zenét. Nagyon jó a keze, de mint írtam, elég bonyolult recitatívókkal tűzdelt darabról van szó, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, miszerint irtó bizonytalanok a zenészek. Ez eléggé rontott az összképen, mint ahogy az is, hogy a vokalisták nem mindig voltak képben, hova álljanak, mikor jönnek, és egyéb apróságok...
A zenekar összhangzása nagyon kellemes volt, de egyértelműen az est fénypontja egy anonim fuvolista közreműködése volt, aki egyszerűen MINDENKIT lemosott a színpadról. Mondjuk az ária is álom szép, így kellett volna hallanunk:
Sol da te - Dal tőled

Philippe Jaroussky (1973-) francia kontratenor. Zenei pályafutását hegedűsként kezdte, később fordult a zongorázás és az éneklés felé. Virtuóz koloratúr énektechnika jellemzi előadásmódját. 1996 óta Nicole Fallien tanítványa. Saját együttese is van, az Artaserse, de gyakran fellép a most Budapesten vendégeskedett Ensemble Matheus-sal is.
A barokk korban a magas férfi szólamokat kasztráltak énekelték, Handel rengetegszer írt nekik áriákat. A nagy sztárok, mint például Farinelli, a kor legjobb komponistáival dolgoztak együtt (egy kasztráltat éppen az a képessége tett naggyá, hogy igen változékonyan és nagy fantáziával, kreatívan énekelt - szinte minden színpadon másként).
Ma ez már csak technikai kérdés...
A Művészetek Palotáját, a 20. századi magyar építészet kiemelkedő alkotását 2005-ben adták át a nagyközönség számára.
A 28 hónap alatt felépített, Közép-Európában is egyedülálló létesítmény megteremtőit az UNESCO Világörökség-listáján is szereplő Duna-part részeként megszülető Millenniumi Városközpontban hozták létre a létesítményt, amelynek megjelenése, funkciói, a kivitelezés kiváló minősége és a 21. századi technikai háttér lehetővé teszi bármilyen magas minőségű és nagyméretű produkció befogadását, és képes arra, hogy a legkülönfélébb művészeti ágakat együtt, egy helyen vonultassa fel: a zene-, a vizuális- és a színházművészet művelőinek és kedvelőinek ad állandó otthont, a legmagasabb színvonalon. Kiállítóhelyei, hangversenyterme, színházterme egymástól függetlenül működnek, önállóan alakíthatják programjaikat.A 64 000 m² össz-alapterületű palota a pesti Duna-part déli, korábban elhanyagolt részén, a Lágymányosi-híd mellett épült, a Nemzeti Színház szomszédságában. A vezető tervező Zoboki Gábor volt.
A létesítmény sokrétű használatát számos többfunkciós helyiség is segíti (állandó lakói a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár és a Nemzeti Táncszínház is), három fő egységből áll:A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem építészeti szempontból is a Palota meghatározó egysége. Férőhelyeinek száma: 1563 ülő- és 136 állóhely, és kialakítható további 190 pódiumülés. A hangversenytermet akusztikai adottságok tekintetében Európa legjobb koncerttermei között tartják számon. A minőségi hangzás elérését korszerű színpadtechnikai- és kommunikációs rendszer segíti. A koncertterem orgonája 2006-ban készült el.A Fesztivál Színház a komplexum keleti szárnyát foglalja el. Területe 14 400 m2, színpadának területe 750 m². Férőhelyeinek száma: 452 ülőhely.
A Ludwig Kortárs Művészeti Múzeumot a Palota Dunára néző oldalán helyezték el, területe 12 700 m². Első emeletén az ideiglenes kiállítások helye, az előadó- és a rendezvényterem kapott helyet. A harmadik emelet világos helyiségei az állandó kiállításnak adnak otthont. A modern vizuális művészetek változó igényeinek megfelelően a kiállító-helyiségek tere is változtatható. A múzeum látogatóit interaktív bemutató termek, médiasarok, könyvtár és gyerekfoglalkoztató is segíti.Az épület az úgynevezett PPP konstrukcióban, az üzleti szféra és az állam együttműködésében készült. Az Orbán-kormány és a Demján-féle TriGránit csoport között létrejött szerződés szerint az épület bekerülési költségét 31,2 milliárd forint lett volna, amelyet a magáncég megelőlegezett volna, és azt a magyar állam a kamatokkal együtt 10 év alatt törlesztett volna. 2002-ben az állam 52 milliárd forint felső határig kezességet vállalt a beruházásért. Ezt Hiller István minisztersége alatt 97,9 milliárd forintos kezességre és 30 éves futamidőre változtatták, hogy mérsékeljék az egy évre jutó állami kiadásokat. „A végösszeg nem éri el a teljes kezesség összegét, csak 73,54 milliárd forintra jön majd ki” – nyilatkozta a kormányszóvivő 2005-ben.
Az ÁSZ 2007-ben megállapította, hogy már a kezdeti kormányzati előterjesztések, határozatok sem voltak megalapozottak. Nem készült például piacfelmérés, hatástanulmány, gazdaságossági és költség-összehasonlító számítás...

Mindehhez csak annyit, hogy az itt megrendezett eseményekre tényleg sok külföldi is eljár. És ha vége az előadásnak, indulna haza. Sokuk tömegközlekedéssel. Vagy HÉV-vel, vagy villamossal.
Hat év alatt sem tudták azt a nyomorult várakozó szigetet kiszélesíteni, vagy legalább tükörsima felületűvé tenni.
Döbbenetes.

2011. március 11., péntek

Miska

Munkácsy (Lieb) Mihály (1844-1900) asztaloslegényből lett híres festő, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította.Családja Munkácsról Miskolcra, majd édesanyja halála után Békéscsabára költözött. Ezek az évek keservesen teltek, inasévei után az aradi Albrecht Ferdinánd műhelyében lett segéd, majd 1861-től Szamossy Elektől tanult festészetet. Ekkortól szenved szifiliszben, mely óriási napi fájdalmakat okoz neki, és egészsége folyamatos romlásához vezet. 1866-ban szembetegség támadta meg, s bekerült a Rókus kórházba.
Nemsokára Pesten és Bécsben tanult képzőművészetet, majd a müncheni akadémián tanult festészetet Wagner Sándor műhelyében.
A magyar minisztérium 1868-ban engedélyezte a "Lieb" családnév "Munkácsy"-ra történő megváltoztatását. Ebben az évben Düsseldorfba utazott, hogy tanulmányait folytathassa. Itt együtt bérelt lakást és műhelyt Paál László festőművésszel. A kortárs impresszionista festők munkáit nem értékelte, leginkább Rembrandt munkái iránt lelkesedett. A fotózásért rajongott, gyakran példaképének öltözött be, és minden városban lefényképeztette magát. Az új művészet azért is fontos volt számára, mert a hosszú modell-procedúrát felváltotta vele.Düsseldorfban készítette az Ásító inas és a Siralomház című képeit. A festményt Párizsban 1870 tavaszán aranyéremmel tüntették ki, és Munkácsy egy csapásra a világváros leghíresebb festője lett. Ennek hatására 1871 végén áthelyezte műhelyét Párizsba, ahol elkészítette legfontosabb műveit. Műve sikere után öngyilkosságot kísérelt meg, nem bízott abban, hogy valaha is hasonló sikert érhet el.Munkácsy a kor legnagyobb "szociológusa", az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek kiváló ismerője. A zseniális tehetségű realista festő hatalmas méretű életművének létrehozásához nagy szorgalom, megfeszített szellemi és fizikai munka szükségeltetett. Nagy méretű vásznain készíti el kompozícióit gazdag embertípusokkal, eszköztárakkal mintegy előrevetítve a 20. századi karakterszínészekkel, számos statisztával és pazar díszlet anyaggal dolgozó, gazdag kiállítású színes széles vásznú filmek világát.
Van egy rendkívül sajnálatos körülmény Munkácsy Mihály festményeivel kapcsolatban: 20 év múltán besötétedtek, s a kompozíció elveszett. Ennek az az oka, hogy Munkácsy főleg bitümbe dolgozott. Ez a meleg tónusokat biztosító alapozó festék nagyobb mennyiségben alkalmazva nem szárad, hanem megöregszik és színét veszti, melegben nyújtózkodik, hidegben összezsugorodik. A restaurátoroknak nem kis gondot okoz a Munkácsy-képek karbantartása.
A mester 1874-ben házasságot kötött De Marches báró özvegyével, Cécile Papier-val.
Pályája töretlen, 1878-ban a Párizsi Világkiállításon Milton festményével szerepelt, amely megnyerte a nagy aranyérmet. Új műkereskedővel kerül kapcsolatba Sedelmayer személyében, aki a képet Európa számos művészeti központjában bemutatta. A menedzser szerepet betöltő támogatóval kötött szerződés értelmében Munkácsinak 3 történelmi tárgyú képet kellett megalkotnia. A Krisztus Pilátus előtt 1881-ben készült el.
1882
-ben nemességet kapott Ferenc Józseftől.1884-ben fejezte be a Golgotát.
1891
-ben hozzáfogott az akkor épülő Országház számára megrendelt Honfoglalás c. képhez. 1894-ben járt utoljára Békéscsabán.1896-ban az elkészült Ecce Homot Budapesten mutatta be és részt vett a millenniumi ünnepségeken.
A trilógiát senki, még az alkotó sem látta soha együtt, amíg 1995-ben a Déri Múzeumban ki nem állították mindhármat. Azóta is a debreceni múzeumban vannak kiállítva, bár 2010-ben a múzeum felújítása miatt előbb Pécsett, majd a Magyar Nemzeti Galériában mutatták be őket.
Témájuk ellenére Munkácsy Krisztus-képeit nehéz oltárképként elképzelni, sokkal inkább kultúrtörténeti zsáner kompozícióknak kell tekintenünk őket. A hatalmas méretű (30 négyzetméter - egy kisebb lakás alapterülete!) művek már-már vallásos sugárzásának titka, hogy Munkácsy tapintható közelségbe hozta a Megváltót, s a szemlélő közönséget bevonta a krisztusi szenvedéstörténetbe. Egy olyan modern Krisztus-képet teremtett, amely az egyre kifinomultabb ingereket kereső ember igényeire volt szabva.
A fővárosi kiállítás különlegességét az adja, hogy a három óriási méretű festményt olyan, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött, saját kezű kisebb változatok, valamint más olaj- és grafikai vázlatok kísérik, melyek eddig még soha nem szerepeltek a nyilvánosság előtt. Először van alkalmunk látni, milyen elmélyült és hosszan tartó munka, mennyi előkészület, töprengés előzte meg a végső képek kialakítását.
A kiindulópont Rembrandt volt, akinek mappába fűzött rézkarcait esténként lapozgatta a művész. Kezdetben, több jelenettel is kísérletezett, így fellelhető a vázlatkönyvekben a gyógyító Jézust és a Jézus kicsúfolását ábrázoló rajz is. Amikor azonban rátalált a Krisztust Pilátus előtt ábrázoló jelenetre, amely a lényege szerint érinthetetlenül álló, hitéből erőt merítő istenembert jelenítette meg, ennek kidolgozására fordította teljes figyelmét. Mindezt egyben és együtt mutatja meg a két nagy rajzolt karton, a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota. A mintegy 4 x 7 méteres rajzok rendkívüli koncentráló képességről, tömör formalátásról és kiváló rajzkészségről tanúskodnak. Itt minden vonal Munkácsy saját keze vonása.
Munkácsy Mihály életművében kétségkívül a Krisztus-trilógia jelenti az egyik csúcspontot.
Munkácsy 1880 nyarán kezdte el a Krisztus Pilátus előtt munkálatait. Számos olaj- és rajzvázlatot készített, modelleket bérelt, akiket a történeti hűség elvét szem előtt tartva ókori ruhákba öltöztetett, és beállította a látványos jelenetet. A művész az eseményt János evangéliumának 18. részéből merítette. A kompozíció alapja annak a hármas konfliktusnak a megjelenítése, amelyben erőteljesen érvényesül az ártatlan Jézus, Poncius Pilátus és a durva, kegyetlen tömeg ellentétének kihangsúlyozása. A mélyreható pszichológiai ábrázolás változatos eszközeivel megjelenített pillanat Jézus és a római hatalom képviselője, a tétovázó Pilátus között szinte tapinthatóvá válik. A római törvények szerint ugyanis a magát Isten fiának és a zsidók királyának valló Jézus nem volt bűnös, de a végzetes döntést fontolgató helytartó meg sem próbálta fékezni a próféta halálát követelő tömeg gonosz indulatait.
Ekkor már évek óta Párizs egyik legsikeresebb műkereskedőjével dolgozott együtt. Sedelmeyer törekvése, hogy Munkácsyból világhírű művész váljon, eredményesnek bizonyult. Pontosan megszervezte Munkácsy új műveinek nemzetközi bemutatását, értékesítését, valamint a kereskedelmi és reprodukciós jogok érvényesítését. A képet 1881 tavaszán Sedelmeyer párizsi palotájában mutatta be, októberig mintegy háromszázezer ember látta. Bemutatásakor a padlóval egy szintben, fekete háttérben állították ki, így a felé közeledőknek az volt az érzése, hogy "belesétálnak a képbe". Számos kritika jelent meg róla a korabeli újságokban, melyek többsége dicsérte a festményt és alkotóját. Sedelmeyer az egyház támogatását is megnyerte, és a párizsi Szent János Társulat rendezvényén Désiré Levardant a bemutatóhoz kapcsolódó előadásában olyan apostolnak nevezte Munkácsyt, aki művével közelebb hozta a tömegeket a krisztusi tanításhoz.Eredetileg Munkácsy egyetlen újtestamentumi képet akart festeni, és hosszas mérlegelés után döntött a Krisztust Pilátus előtt ábrázoló momentum mellett. Ennek sikere nyomán határozta el, hogy megfesti a szenvedéstörténet legtragikusabb jelenetét is: a Keresztre feszítést. 1881-ben belekezdett a téma folytatásába, és grafikai, illetve olajvázlatokat készített Golgota című képéhez. Ismét modelleket keresett, elsőként a megfeszített Krisztus alakjához, azonban a modell leesvén az emelvényről megsebesült, ezért Munkácsy magát kötöztette fel a keresztre. Barátja, de Suse márki által készített fényképfelvétel a kiállításon is látható.
1883
-ban már a nagy képen dolgozott, amely Krisztus tragédiájának végső mozzanatát, a halál beálltának pillanatát ábrázolja. Munkácsy kiváló karakterábrázolása itt is az egyes szereplők megformálásában érvényesült a legjobban. A figurák a megdöbbenés, a kétkedés vagy a közönyösség érzéseit közvetítik, míg a lovon ülő fehér ruhás férfi a János Jelenések könyvében említett egyik részlet szerint a már feltámadt Megváltóra utal. A kereszt alatt János evangélista és a három Mária térdeplő alakja látható, akik beletörődő vagy éppen fájdalmasan szenvedélyes mozdulatokkal közvetítik a jelenet lényegét, a tragikus halált. A mű érzelmi hatásfokát lényegesen emeli a tájképi háttér és a szereplők fölé tornyosuló, sötét felhők tömege.
A művet 1884 húsvétján mutatta be Sedelmeyer a saját palotájában a másik Krisztus-képpel együtt. A siker olyan nagy volt, hogy Guy de Maupassant A szépfiú című regényében is utalt a Párizst megmozgató, szenzációnak számító eseményre. Emellett számos, elragadtatott hangú kritika jelent meg a korszakban, ezek egyikét Alfred von Wurzbach írta: "... a Keresztrefeszítés vagy inkább a Golgota, Rembrandt Éjjeli őrjárata óta a legrendkívülibb művészi alkotás, és 222 esztendő óta nem produkált a művészet olyan harmadik képet, amely e kettőhöz fogható lett volna, kivéve talán éppen Munkácsy Krisztus Pilátus előttjét."
A kép párizsi, angliai és bécsi bemutatása után, 1882 elején Budapesten is látható volt, és ugyanúgy százezreket vonzott a kép elé, mint az első Krisztus-kép kiállítása.A bemutató után a kritika és a közönség is azt várta volna a művésztől, hogy harmadikként a klasszikus Krisztus-trilógia szabályainak megfelelve a Feltámadást festi meg. Ő azonban nem így folytatta, melyben közrejátszhatott az is, hogy a művek budapesti bemutatásakor az egyházi vezetők ígéretet tettek a két kép megvásárlására, ám ez végül nem történt meg. Ezt követően a művész a Kálvária motívumával foglalkozott, amelyet négy változatban is elkészített, ezekből hármat láthat a közönség a mostani kiállításon. Közülük a legjelentősebb az Andrássy család mauzóleuma számára, Tőketerebesre készült gótikus ívzáródású, monumentális alkotás 1895-ből.
A betegséggel küzdő művész utolsó alkotásaként a trilógia harmadik darabját készítette el, az Ecce Homo-t a Golgota után több mint tíz évvel. A Sztrájk tömegjelenetén dolgozva ismerhette fel a művész, mit rejt még számára az önmagából kivetkőző, ordító sokaság ábrázolása, hogy ez a hit, a humánum, az ember legjobb mivoltának megtagadása. A tömegpszichózis, a tömeg viselkedése, irányíthatósága és irányíthatatlansága, a tömeg manipulálása - mint a modern civilizáció alapképlete - egyre nagyobb helyet foglalt el a kompozíciókban. Ez teszi korszerűvé, egyben aktuálissá a 19. század végétől egészen máig Munkácsy trilógiáját.A Krisztus-képek harmadik darabja a bibliai eseménytörténet szempontjából a második, mert ismét Krisztus és Pilátus találkozását idézi fel. Pilátus ítélete szerint szabadon engedte a bűnöző Barabást és megostoroztatta az ártatlan Jézust.
A kép keletkezéséhez Sedelmeyernek már nem volt köze, hiszen Munkácsy a vele kötött szerződést korábban felbontotta. Kádár Gábor nyomdász és grafikus beszélte rá Munkácsyt, hogy tegye teljessé a sorozatot. A művész, aki ekkor már súlyos beteg volt, tanítványai segítségével mégis vállalkozott élete utolsó nagy művének megalkotására. A főszereplő itt is Jézus, aki egy oszlopos erkélyen áll, megkínozva, töviskoronával a fején. Mellette Pilátus látható, aki rámutatva mondja ki azóta szállóigévé vált szavait: "Íme, az ember!" Pilátus mozdulatára a tömegben elszabadulnak az indulatok, s az elmélyült lélektani ábrázolás révén a düh, a harag és a gyűlölet szinte érzékelhetővé válik a képen.
Krisztus megkínzott alakjában sokan Munkácsy belső önarcképét vélték felfedezni, aki ekkor a betegséggel, a halállal és a sikertelenséggel küzdött. A művészeti élet ugyanis ekkorra megváltozott, a historizmus leáldozóban volt, és a közönség már más stílusirányzatok iránt érdeklődött. A kép 1896-os budapesti bemutatója ismét több százezer embert vonzott, és bár a külföldi helyszíneken már nem aratott akkora sikert, az 1899-es írországi kiállításán mégis teljesen elbűvölte az akkor ifjú - később világhírű íróvá vált - James Joyce-ot, aki élményeiről elragadtatott szavakkal írt: "Mindebből kiviláglik, hogy az egész kép csodálatos, mély, néma drámaiság hatja át, s egy varázsütésre megelevenedhet, megvalósulhat, konfliktusban robbanhat ki. nyilvánvaló, hogy a művész szemléletmódja emberi, mélyen, megrázóan emberi." Munkácsy egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, 1897-ben az endenichi szanatóriumba szállították. Három év múlva halt meg.2009-ben krátert neveztek el a Merkúron, csakúgy mint Jókairól, Lisztről, Bartókról és André Kertészről is.
A trilógia első két darabját Munkácsy 1886-87-es amerikai útja során John Wanamaker vette meg, aki hosszú ideig philadelphiai áruházában mutatta be a műveket. A család tulajdonából 1988-ban kikerült alkotások ma kanadai, illetve magyar-amerikai tulajdonban vannak. Az Ecce Homo-t 1914-ben Déri Frigyes vásárolta meg, aki 1930-ban az általa alapított debreceni Déri Múzeumnak ajándékozta a művet. A trilógia első két darabja letétként került haza a múzeumba, ahol a három festményt 1995-ben első alkalommal állították ki együtt.

2011. március 9., szerda

Lépcső