Yehudi Menuhin világhírű hegedűművész kezdeményezésére és javaslatára 1975-ben az UNESCO október 1-jét A Zene Világnapjának nyilvánította.
Az első Világnap tiszteletére írott köszöntője így hangzott:
„Kedves Kollégák, Barátaim!
Nagy örömmel tölt el, hogy idén, a Nemzetközi Zenei Tanácsban betöltött elnöki tisztem utolsó évében megnyithatom az első Zenei Világhetet és a Zenei Világnapot.
Szeptember 29. és október 5. között és főként a Zenei Világnap alkalmából október 1-jén az emberek legmélyebb érzéseiket és legszebb reményeiket juttatják majd kifejezésre.
Szavakkal már nagyon sokszor visszaéltek, különösen a korunk társadalmában egyre növekvő tudatlanság következtében. A zene azonban továbbra is módot ad arra, hogy az emberek ma is megértsék egymást, amikor az emberiségtől a múlt előítéletei távolabb állnak, mint valaha, de megerősödve kerülnek előtérbe azok az örök értékek, amelyek mindig részét képezték bármely nép minden művészi megnyilvánulásának.
Az igazság, ami a világ minden népművészetében, zenei stílusában ezernyi színben mutatkozik meg, képessé tesz bennünket arra, hogy egyetértésre jussunk egymással. Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói. Ehhez hasonlót láttunk már néhány városban: San Francisco-ban például, sőt a zajos New York-ban is, amikor a legforgalmasabb útkereszteződéseknél a Manhattan és a Julliard Zeneiskola fiatal hallgatói játszottak a járókelőknek. A régi holland orgona-tekerőket, a nápolyi tenoristákat, az énekmondókat és a trubadúrokat juttatták eszembe és azt, hogy e hagyományokat érdemes újra életre kelteni.
Jó lenne, ha a zenei héten egy-két percet a csendnek szentelnénk mindenütt a világon, a gondolkodásnak, a hallgatásnak és az elmélyedésnek. A zenének a zaj antitézisének kellene lennie, mégis sokszor arra használják, hogy kellemetlen zajokat fogjon fel a gyárakban, éttermekben és áruházakban. Azt mondanám, hogy az adott időben az egész világon legyen egy pár percnyi csend, mert ez nagyon fontos a zene élvezéséhez. Valószínűleg tudomásuk van arról, hogy néhány éve egy kongresszusunkon Párizsban Witold Lutoslavski, a nagy lengyel zeneszerző javasolta, indítsunk mozgalmat, amely harcol az embernek a csendhez való jogáért. Azt szeretném, ha a csendnek e perceit követően utcákon, minden gyárban, otthonban, koncertteremben és operaházban megszólalna a zene. Az előző napok eseményeinek elő kell készítenie a csúcspontot, a Zenei Világnapot.
Kérem Önöket, tegyenek meg mindent ezen esemény érdekében, mely nemcsak a zene, hanem a világ számára is fontos. Egyesek Önök közül talán koncertet adnak a Zeneművészek Nemzetközi Kölcsönös Segélynyújtási Alapja javára, mely intézményt - mint tudják - a zene ügyének előre haladása és megóvása végett hoztak létre és azért, hogy a zeneművészeket közelebb hozzák egymáshoz.
„Kedves Kollégák, Barátaim!
Nagy örömmel tölt el, hogy idén, a Nemzetközi Zenei Tanácsban betöltött elnöki tisztem utolsó évében megnyithatom az első Zenei Világhetet és a Zenei Világnapot.
Szeptember 29. és október 5. között és főként a Zenei Világnap alkalmából október 1-jén az emberek legmélyebb érzéseiket és legszebb reményeiket juttatják majd kifejezésre.
Szavakkal már nagyon sokszor visszaéltek, különösen a korunk társadalmában egyre növekvő tudatlanság következtében. A zene azonban továbbra is módot ad arra, hogy az emberek ma is megértsék egymást, amikor az emberiségtől a múlt előítéletei távolabb állnak, mint valaha, de megerősödve kerülnek előtérbe azok az örök értékek, amelyek mindig részét képezték bármely nép minden művészi megnyilvánulásának.
Az igazság, ami a világ minden népművészetében, zenei stílusában ezernyi színben mutatkozik meg, képessé tesz bennünket arra, hogy egyetértésre jussunk egymással. Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói. Ehhez hasonlót láttunk már néhány városban: San Francisco-ban például, sőt a zajos New York-ban is, amikor a legforgalmasabb útkereszteződéseknél a Manhattan és a Julliard Zeneiskola fiatal hallgatói játszottak a járókelőknek. A régi holland orgona-tekerőket, a nápolyi tenoristákat, az énekmondókat és a trubadúrokat juttatták eszembe és azt, hogy e hagyományokat érdemes újra életre kelteni.
Jó lenne, ha a zenei héten egy-két percet a csendnek szentelnénk mindenütt a világon, a gondolkodásnak, a hallgatásnak és az elmélyedésnek. A zenének a zaj antitézisének kellene lennie, mégis sokszor arra használják, hogy kellemetlen zajokat fogjon fel a gyárakban, éttermekben és áruházakban. Azt mondanám, hogy az adott időben az egész világon legyen egy pár percnyi csend, mert ez nagyon fontos a zene élvezéséhez. Valószínűleg tudomásuk van arról, hogy néhány éve egy kongresszusunkon Párizsban Witold Lutoslavski, a nagy lengyel zeneszerző javasolta, indítsunk mozgalmat, amely harcol az embernek a csendhez való jogáért. Azt szeretném, ha a csendnek e perceit követően utcákon, minden gyárban, otthonban, koncertteremben és operaházban megszólalna a zene. Az előző napok eseményeinek elő kell készítenie a csúcspontot, a Zenei Világnapot.
Kérem Önöket, tegyenek meg mindent ezen esemény érdekében, mely nemcsak a zene, hanem a világ számára is fontos. Egyesek Önök közül talán koncertet adnak a Zeneművészek Nemzetközi Kölcsönös Segélynyújtási Alapja javára, mely intézményt - mint tudják - a zene ügyének előre haladása és megóvása végett hoztak létre és azért, hogy a zeneművészeket közelebb hozzák egymáshoz.
Yehudi Menuhin
(1975)
16 óra környékén a Nyugati aluljárójában Szilasi Alex zongoraművész Chopin darabokat (én főleg keringőket hallottam) adott elő remekül. A hatalmas metró-robaj, az áradó tömeg ellenére sokunknak okozott csodás élményt.
Budapest egyik legrégebbi vasúti pályaudvara, a Nagykörút melletti Nyugati a közhiedelemmel ellentétben nevét nem a földrajzi fekvéséről, hanem a vasúttársaságról kapta.
A mai épület közelében eredetileg álló első pályaudvart Pesti indóháznak nevezték. 1846-tól innen indult Magyarország első vasútvonala Pest és Vác között. Az idők során az indóház a növekvő vasúthálózat évről évre élénkülő áru- és személyforgalmát egyre kevésbé volt képes kiszolgálni. Mivel ekkoriban az antik görög-római építészet formakincsét felelevenítő klasszicista építészeti stílus volt a mértékadó, ennek jegyében építette Paul Eduard Sprenger császári mérnök a Magyar Középponti Vasúttársaság pesti állomásépületét.
Az első pesti pályaudvarnak nagyszabású vonatfogadó csarnoka volt, mely Polonceau-tartókkal épült.
Időközben elkészültek a Nagykörút rendezési tervei, melynek útjában állt a pályaudvar. A tulajdonos Osztrák Államvasút Társaság elhatározta az indóház lebontását és egy új felépítését. A munkálatokat Klösz György fényképfelvételei is megörökítették.
Az új terveket az osztrák August de Serres építész és Gustave Eiffel cége készítette. A maga korában technikai bravúrosnak számító pályaudvar, mely a francia reneszánsz elemeit és a kortárs francia pályaudvarépítészet gyakorlatát követi, 1877. október 28-án nyílt meg.
A csarnok fesztávolsága 40m, eredetileg nyelvperonok közé helyezett, 2+3 vágányt fedett le, Polonceau-kötőkkel épült. Jellegzetes az állomástéri felőli üvegezett fal, a francia pályaudvarok architektúrájára jellemző ötszög formával.
1978-'88 között zajlott utoljára jelentősebb rekonstrukció a pályaudvaron. 1980-ban, a 3-as metróvonal épülésekor a Nyugati tér alatt aluljáró rendszert építettek és felüljárót emeltek mellette, emiatt lebontották a pályaudvar melletti, egykor kétes hírű szállodát, amelyet a népnyelv a pályaudvarról „Westend”-nek nevezett. Az elnevezés azóta a szomszédos bevásárlóközpont neveként él tovább. 
(1975)
16 óra környékén a Nyugati aluljárójában Szilasi Alex zongoraművész Chopin darabokat (én főleg keringőket hallottam) adott elő remekül. A hatalmas metró-robaj, az áradó tömeg ellenére sokunknak okozott csodás élményt.
* * * * *
Budapest egyik legrégebbi vasúti pályaudvara, a Nagykörút melletti Nyugati a közhiedelemmel ellentétben nevét nem a földrajzi fekvéséről, hanem a vasúttársaságról kapta.
A mai épület közelében eredetileg álló első pályaudvart Pesti indóháznak nevezték. 1846-tól innen indult Magyarország első vasútvonala Pest és Vác között. Az idők során az indóház a növekvő vasúthálózat évről évre élénkülő áru- és személyforgalmát egyre kevésbé volt képes kiszolgálni. Mivel ekkoriban az antik görög-római építészet formakincsét felelevenítő klasszicista építészeti stílus volt a mértékadó, ennek jegyében építette Paul Eduard Sprenger császári mérnök a Magyar Középponti Vasúttársaság pesti állomásépületét.
Az első pesti pályaudvarnak nagyszabású vonatfogadó csarnoka volt, mely Polonceau-tartókkal épült.
Időközben elkészültek a Nagykörút rendezési tervei, melynek útjában állt a pályaudvar. A tulajdonos Osztrák Államvasút Társaság elhatározta az indóház lebontását és egy új felépítését. A munkálatokat Klösz György fényképfelvételei is megörökítették.Az új terveket az osztrák August de Serres építész és Gustave Eiffel cége készítette. A maga korában technikai bravúrosnak számító pályaudvar, mely a francia reneszánsz elemeit és a kortárs francia pályaudvarépítészet gyakorlatát követi, 1877. október 28-án nyílt meg.
A csarnok fesztávolsága 40m, eredetileg nyelvperonok közé helyezett, 2+3 vágányt fedett le, Polonceau-kötőkkel épült. Jellegzetes az állomástéri felőli üvegezett fal, a francia pályaudvarok architektúrájára jellemző ötszög formával.
1978-'88 között zajlott utoljára jelentősebb rekonstrukció a pályaudvaron. 1980-ban, a 3-as metróvonal épülésekor a Nyugati tér alatt aluljáró rendszert építettek és felüljárót emeltek mellette, emiatt lebontották a pályaudvar melletti, egykor kétes hírű szállodát, amelyet a népnyelv a pályaudvarról „Westend”-nek nevezett. Az elnevezés azóta a szomszédos bevásárlóközpont neveként él tovább. 