Halloween valószínűleg a kelta kultúra november 1-jére eső újév Samhain ünnepéből ered, mely a nap uralmának végét, illetve a sötétség és a hideg uralmának kezdetét szimbolizálta.
A kelták hite szerint ilyenkor Samhain a napisten (a munka, a gazdag termés biztosítója) a halál és a sötétség fogságába került. A hiedelem szerint Samhain október 31-én összehívta a halottakat, akik különböző formában és alakban jelentek meg előtte (a rossz lelkek általában állatok, főleg macska képében öltöttek testet).
Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol a halottakat és könnyítették meg útjukat.
Britanniának Rómával való kapcsolata idején (I. század) két rokon római ünnep is elvegyült a halloweennel, úgyhogy mai állapotában ez az autentikusnak ismert kelta ünnep komoly mediterrán elemeket tartalmaz. Az első a római Feralia, a holtak emléknapja (innen a holtakról való emlékezés rituáléja), a másik pedig Pomonának, a gyümölcstermésért felelős númennek a napja (az ő szimbóluma volt a mai halloweeneken fontos szerepet játszó sok alma).
A kereszténység terjesztésekor a hittérítők azt a feladatot kapták, hogy lehetőség szerint a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazítsák azok betiltása helyett. Így ez a pogány ünnep a keresztény mindenszentek ünnepe lett (omnium sanctorum). Már akkor is nevezték All Hallows néven (=minden szentek).
A töklámpás lett az idők folyamán a halloween legfontosabb jelképe. Az ilyenkor használt kivájt vigyorgó töklámpás angol nyelvterületen elterjedt neve: Jack O’Lantern. A történet szerint nevét egy Jack nevű részegestől kapta, aki az ördögtől olyan ígéretet csikart ki, hogy lelke nem fog a pokolra kerülni. Jacket viszont a mennyországba sem fogadták be. Az ördög egy széndarabot adott Jacknek, amit ez egy marharépába rakott lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a lámpácskának a fényénél keresi nyugvóhelyét.
A kelták hite szerint ilyenkor Samhain a napisten (a munka, a gazdag termés biztosítója) a halál és a sötétség fogságába került. A hiedelem szerint Samhain október 31-én összehívta a halottakat, akik különböző formában és alakban jelentek meg előtte (a rossz lelkek általában állatok, főleg macska képében öltöttek testet).
Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol a halottakat és könnyítették meg útjukat.
Britanniának Rómával való kapcsolata idején (I. század) két rokon római ünnep is elvegyült a halloweennel, úgyhogy mai állapotában ez az autentikusnak ismert kelta ünnep komoly mediterrán elemeket tartalmaz. Az első a római Feralia, a holtak emléknapja (innen a holtakról való emlékezés rituáléja), a másik pedig Pomonának, a gyümölcstermésért felelős númennek a napja (az ő szimbóluma volt a mai halloweeneken fontos szerepet játszó sok alma).
A kereszténység terjesztésekor a hittérítők azt a feladatot kapták, hogy lehetőség szerint a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazítsák azok betiltása helyett. Így ez a pogány ünnep a keresztény mindenszentek ünnepe lett (omnium sanctorum). Már akkor is nevezték All Hallows néven (=minden szentek).
A töklámpás lett az idők folyamán a halloween legfontosabb jelképe. Az ilyenkor használt kivájt vigyorgó töklámpás angol nyelvterületen elterjedt neve: Jack O’Lantern. A történet szerint nevét egy Jack nevű részegestől kapta, aki az ördögtől olyan ígéretet csikart ki, hogy lelke nem fog a pokolra kerülni. Jacket viszont a mennyországba sem fogadták be. Az ördög egy széndarabot adott Jacknek, amit ez egy marharépába rakott lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a lámpácskának a fényénél keresi nyugvóhelyét.A keresztény hagyományban Mindszentek azoknak az üdvözülteknek az ünnepe, akiket nem avattak szentté, vagy nem kaptak külön napot a naptárban.
A hajdani rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték, szobrot emeltek, szentélyt állítottak számukra. Marcus Agrippa i.e. 27-ben építtette Pantheonnak nevezett hatalmas templomát, ahol a papok az összes isten tiszteletére áldoztak. Az épületet aztán Rómában 610 (egyes források szerint 609) május 13-án keresztény templommá alakították, s IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte. Innen ered a Mindenszentek napja.
A római hagyomány azonban nem az első volt a sorban, ugyanis a május 13-i dátum már korábban is ezen szentek ünneplésére szolgált. A kezdetek a IV. századra nyúlnak vissza: Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János írásaikban beszámolnak a Mindenszentek ünnepéről, melyet ekkor azonban még május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja.
A Mindenszentek napja után következő napot, Halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy „szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat".
A november 2-i halottak napja konkrétan Szent Odiló clunyi apáttól (962-1048,) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt.
Az ezredvégi világvége várás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.
Ezen a napon szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és a gyertyagyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak: a gyertyák fényénél a „véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszatalálhatnak a sírba, nem kísértenek, és nem nyugtalanítják az élőket.
Sokfelé szokás volt, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra (a bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták).
Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.
A hagyományos paraszti közösségek egy részében „a halottak hetén" munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy „ne zavarják a holtakat", s „mert a besózott káposzta meglágyul", és mert mindez bajt hozhat a ház népére.
A hajdani rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték, szobrot emeltek, szentélyt állítottak számukra. Marcus Agrippa i.e. 27-ben építtette Pantheonnak nevezett hatalmas templomát, ahol a papok az összes isten tiszteletére áldoztak. Az épületet aztán Rómában 610 (egyes források szerint 609) május 13-án keresztény templommá alakították, s IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte. Innen ered a Mindenszentek napja.
A római hagyomány azonban nem az első volt a sorban, ugyanis a május 13-i dátum már korábban is ezen szentek ünneplésére szolgált. A kezdetek a IV. századra nyúlnak vissza: Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János írásaikban beszámolnak a Mindenszentek ünnepéről, melyet ekkor azonban még május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja.
A Mindenszentek napja után következő napot, Halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy „szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat".
A november 2-i halottak napja konkrétan Szent Odiló clunyi apáttól (962-1048,) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt.
Az ezredvégi világvége várás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.
Ezen a napon szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és a gyertyagyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak: a gyertyák fényénél a „véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszatalálhatnak a sírba, nem kísértenek, és nem nyugtalanítják az élőket.Sokfelé szokás volt, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra (a bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták).
Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.
A hagyományos paraszti közösségek egy részében „a halottak hetén" munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy „ne zavarják a holtakat", s „mert a besózott káposzta meglágyul", és mert mindez bajt hozhat a ház népére.