Halmos Levente magyar tervező grafikus saját tervezésű betűtípusát, a Niobiumot használják a dél-afrikai foci-vb egyik helyszínének, a 43 ezer férőhelyes Mbombela stadionnak a hivatalos fontjaként. A betűtípus nem csak a stadionnal kapcsolatos kommunikációs anyagokon tűnik majd fel, hanem a helyszín-feliratokban és a szektorjelzésekben is.
Halmos Levente betűtípusai már korábban is feltűntek a nemzetközi mezőnyben. A ő munkája látható Bruce Willis 2009-es filmjének, a Surrogates-nek a filmplakátján; 
a tavalyi úszó világbajnokságon a szerb csapat pólóin; a Discovery Channel American Chopper című műsorának főcímében; a Buffalo Sabres jéghoki csapat felirataiban; 
több számítógépes játékban, és a Danone egyik nyereményjáték-szponzorációjában is. A tervező betűtípusai ezen kívül megjelentek számtalan üzleti site-on, közösségi oldalak designjaiban, más designerek saját oldalain, és felkerültek több, DJ-knek készült bakelit lemez borítójára, amerikai versenyautókra, valamint könyvborítókra is az elmúlt években.A magyar tervező a fontokat az interneten, a Cheap Profonts nevű site-on értékesíti. A weboldalon kezdetektől fogva Halmosé a top 3 eladott betűtípus, annak ellenére, hogy itt árul a fonttervezők körében nagy névnek számító Nick Curtis és Ray Larabie is.
Sokan nem tudják, de az régi magyaroknak is volt saját betűtípusuk. A legelterjedtebb nézet szerint a magyar rovásírás az arámi eredetű türk írás egyik családjához tartozik. Tőlük tanulhatták meg a magyarok az 5-6. század körül, és a maguk nyelvéhez idomították. Egész pontosan a székely rovásírás nem vezethető le közvetlenül a keleti türk rovásírásból, de a kettő távolabbi rokonsága is nehezen cáfolható.
Egy másik elgondolás az ómagyar írás s közeli kapcsolatban állónak tartja az ókori föníciai, egyiptomi és sumér írásokkal, ami 35 ezer éves.
Bárhogy legyen is, a kereszténység felvételével a pogány vallásra emlékezteteő betűkészlet "nemkívánatossá" vált. Ennek ellenére szép számmal akadnak középkori rovásírásos emlékeink is, méghozzá két fajtájú írások: az ún. pálos-rovásírás és a székely-rovásírás.
A pálos szerzetesek által használt főként a templomok felirataiként, egészen a 16. század végéig használatos volt. Ez a rovásírás nagyon hasonlít a türk rovásírásra, valószínűleg nemzetünk türk származású része hozta magával. A pálos-rovásírásnak egyébként sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez.
A székely-rovásírás a magyar rovásírás másik ága. Ez hirtelen bukkant fel a 13. századtól a székelység körében. A székely rovásírásban olyan ősi betűjegyek is fellelhetők, amelyek más, közel-keleti írásokkal mutatnak hasonlóságot, s ősibb jegyek a türk rovásírás betűinél is.
A székely-magyar rovásírás az alfabetikus elvekre épülő írásrendszerek egyike, amelyet a latin írás előtt/mellett használtunk. A feliratokat leggyakrabban különböző anyagokba, például fába és kőbe karcolva lehet megtalálni. Eredete tisztázatlan, valószínűleg a türk rovásírásból fejlődött ki, de megfogalmazódott a belső székely eredeztetés vagy az ókánaánita/föníciai írással való direkt kapcsolat feltételezése.
A rovásírás minden hanghoz egy betűt rendel. A sor a legtöbb esetben jobbról balra halad, és nincs kis- és nagybetűk közötti különbségtétel.
A rovásírás eredete jelenleg tisztázatlan, és számos vitát indított.
A 10. századból kézzelfogható régészeti leletek tanúsítják a rovásírás jelenlétét a honfoglalók között. Ezek közé tartozik a homokmégy-halmi emlék, amit egy egykori fejedelmi központ tárgyi maradványai mellett találtak meg. A rövidke felirat egy csontból készült tegezszájon áll; a rossz állapot miatt azonban eddig érdemi megfejtését még senki sem tudta megadni.
Szent István megkoronázása és a Magyar Királyság létrejötte magával hozta a nyugati kultúra rohamos terjedését, és a latin ábécé-t is. Minthogy azonban az utóbbi csupán egy szűk réteg osztályrésze volt, a rovásírás még évszázadokig fennmaradt vidéken, a köznép körében. E, amint azt Kézai Simontnál is olvashatjuk.
A teljes ábécé első lejegyzése 1483-ból származik – ez a nikolsburgi ábécé, mely 46 betűt sorol fel.
1526 után a magyarországi területeken a rovásírás gyakorlatilag az 1500-as évek végére teljesen kiveszett, míg Erdélyben továbbra is fennmaradt - mint a népművészet egyik eleme.
Az első viszonylag szakmai jellegű, a rovásírásról szóló értekezést Telegdi János írta meg 1598-ban Rudimenta Priscae Hunnorum Linguae címmel. A rovással írt szövegek között szerepel a Miatyánk is.
A mai napig a rovás egyik jelképe az 1668-as énlakai unitárius templom kazettás mennyezete.
A 17-19. század között rovásírásos feliratok Csejéden, Csíkrákoson, Kecskeméten, Kibéden, Kiskunhalason, Makfalván, Marosvásárhelyen, Mezőkeresztesen, Nagybányán, Szolnokon és Tordán is keletkeztek.
A rovásírásról 1488-ban így írt Thuróczy János: „a mi időnkben is e nemzet egy része, amely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jeleket ró fára, és az efféle írásmóddal betűk gyanánt él.” Szintén írt e témában Bonfini, Oláh Miklós és Szamosközi István is.
A rovásírás kutatása napjainkig sem fejeződött be. Az 1980-as, 1990-es évek számos új lelet felfedezésével jártak együtt. A legutóbbi, szakmai szempontból is értékes, a témáról szóló monográfiát Vékony Gábor adta ki 2004-ben, de még mindig léteznek eldöntetlen kérdések.
Sokan nem tudják, de az régi magyaroknak is volt saját betűtípusuk. A legelterjedtebb nézet szerint a magyar rovásírás az arámi eredetű türk írás egyik családjához tartozik. Tőlük tanulhatták meg a magyarok az 5-6. század körül, és a maguk nyelvéhez idomították. Egész pontosan a székely rovásírás nem vezethető le közvetlenül a keleti türk rovásírásból, de a kettő távolabbi rokonsága is nehezen cáfolható.
Egy másik elgondolás az ómagyar írás s közeli kapcsolatban állónak tartja az ókori föníciai, egyiptomi és sumér írásokkal, ami 35 ezer éves.
Bárhogy legyen is, a kereszténység felvételével a pogány vallásra emlékezteteő betűkészlet "nemkívánatossá" vált. Ennek ellenére szép számmal akadnak középkori rovásírásos emlékeink is, méghozzá két fajtájú írások: az ún. pálos-rovásírás és a székely-rovásírás.
A pálos szerzetesek által használt főként a templomok felirataiként, egészen a 16. század végéig használatos volt. Ez a rovásírás nagyon hasonlít a türk rovásírásra, valószínűleg nemzetünk türk származású része hozta magával. A pálos-rovásírásnak egyébként sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez.
A székely-magyar rovásírás az alfabetikus elvekre épülő írásrendszerek egyike, amelyet a latin írás előtt/mellett használtunk. A feliratokat leggyakrabban különböző anyagokba, például fába és kőbe karcolva lehet megtalálni. Eredete tisztázatlan, valószínűleg a türk rovásírásból fejlődött ki, de megfogalmazódott a belső székely eredeztetés vagy az ókánaánita/föníciai írással való direkt kapcsolat feltételezése.
A rovásírás minden hanghoz egy betűt rendel. A sor a legtöbb esetben jobbról balra halad, és nincs kis- és nagybetűk közötti különbségtétel.
A rovásírás eredete jelenleg tisztázatlan, és számos vitát indított.
A 10. századból kézzelfogható régészeti leletek tanúsítják a rovásírás jelenlétét a honfoglalók között. Ezek közé tartozik a homokmégy-halmi emlék, amit egy egykori fejedelmi központ tárgyi maradványai mellett találtak meg. A rövidke felirat egy csontból készült tegezszájon áll; a rossz állapot miatt azonban eddig érdemi megfejtését még senki sem tudta megadni.
Szent István megkoronázása és a Magyar Királyság létrejötte magával hozta a nyugati kultúra rohamos terjedését, és a latin ábécé-t is. Minthogy azonban az utóbbi csupán egy szűk réteg osztályrésze volt, a rovásírás még évszázadokig fennmaradt vidéken, a köznép körében. E, amint azt Kézai Simontnál is olvashatjuk.
A teljes ábécé első lejegyzése 1483-ból származik – ez a nikolsburgi ábécé, mely 46 betűt sorol fel.
1526 után a magyarországi területeken a rovásírás gyakorlatilag az 1500-as évek végére teljesen kiveszett, míg Erdélyben továbbra is fennmaradt - mint a népművészet egyik eleme.
Az első viszonylag szakmai jellegű, a rovásírásról szóló értekezést Telegdi János írta meg 1598-ban Rudimenta Priscae Hunnorum Linguae címmel. A rovással írt szövegek között szerepel a Miatyánk is.
A mai napig a rovás egyik jelképe az 1668-as énlakai unitárius templom kazettás mennyezete.
A 17-19. század között rovásírásos feliratok Csejéden, Csíkrákoson, Kecskeméten, Kibéden, Kiskunhalason, Makfalván, Marosvásárhelyen, Mezőkeresztesen, Nagybányán, Szolnokon és Tordán is keletkeztek.
A rovásírásról 1488-ban így írt Thuróczy János: „a mi időnkben is e nemzet egy része, amely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jeleket ró fára, és az efféle írásmóddal betűk gyanánt él.” Szintén írt e témában Bonfini, Oláh Miklós és Szamosközi István is.
A rovásírás kutatása napjainkig sem fejeződött be. Az 1980-as, 1990-es évek számos új lelet felfedezésével jártak együtt. A legutóbbi, szakmai szempontból is értékes, a témáról szóló monográfiát Vékony Gábor adta ki 2004-ben, de még mindig léteznek eldöntetlen kérdések.
