Már a járvány előtt sem igazán szerettem moziba járni. Mindig bunkó nézőtársakat fogok ki. Nem is értem, miért jár filmszínházba, aki végig mobilozik, hangosan kommentálja a látottakat (nyilvánvalóan semmit nem értve a filmből). Bár azt mondhatnám, hogy kizárólag harsány tinik borzolják mindig a kedélyeket, de a nyugdíjasok legalább ennyire rosszak.
Most 4 fiatal srác ült előttem, akik nemcsak zavarták az előadást, de a film végén egyikük a nagytiszteletű professzorok magabiztosságával kinyilatkoztatta:
- Hát, ez sz@r volt. A második részt tuti nem nézem meg!
A fiatalemberek két óvodáscsoportot meghazudtoló popcorn szemétkupacot hagytak maguk után, és természetesen üdítős palackjaikat nagyvonalúan hátrahagyták a takarító személyzetre bízva az eltüntetést. Gondolom, a törődést éreztetni akarás szándékával.
Valahogy nagyon rímelt ez a jelenet azokra a gondolatokra, amik a fejemben kergetőztek a Dűne megtekintése kapcsán.
Én olvastam a regényt (többször is), a folytatásokat is, sőt, az előzményeket is. Abszolút a kedvenc olvasmányaim közé tartozik, és már nagyon vártam a bemutatót.
A film nagyon tetszett, de a könyv (és a képzeletemben felépített Dűne-világ) ezerszer jobb!
A szereplőket nagyjából rendben vannak, bár én úgy képzeltem, hogy az emberiség jövőjében játszódó sztoriban a rasszoknak igenis van szerepük. (Az Atreides-ek nekem spanyolok, A Harkonnenek szlávok.) Duncan megformálóját jóval kifinomultabb arcúnak képzeltem, de a csatajelenetek során mégis megbékéltem vele.
A történet jóval egyszerűbb, viszont nagyon nem értek egyet azokkal, akik szerint a Dűne egy király dráma. Ez egy messiás történet, szerintem az emberi jövendő evangéliuma. Természetesen aki nem olvasta a regényt, csomó minden nehezen értelmezhető, és azt picit sajnálom, hogy ez a megváltó-várás kevésbé domborodik ki a moziban.
Nagyon látványos és hihető a képi megjelenítés, bár én "több barokkot" képzelek a helyszínekhez. Úgy gondolom, bárhogy is alakuljon a történelem, a pompa, az arany, a kelmék, a drágakövek és egyéb csecsebecsék mindig részei lesznek az ember környezetének. Vagy legalábbis az utánuk való epekedés.
A Dűne valóban egy uralkodó család legyőzetéséről és feltámadásáról szól, de olyan köntösben, mely tele van varázslattal, pszichológiával, vallással (plusz vallási fanatizmussal), tudománnyal. És művészetekkel.
Azt hiszem, emiatt imádom annyira ezt a regényt.
Az, hogy az emberiség válságban van, elég régóta nyilvánvaló. Hogy mi lehet a kiút, sokan sokféleképpen látják. Van, aki szerint a tudományok jelentik az egyedüli megoldást.
Nos, én a művészetekben hiszek. Úgy gondolom, a művészetek tettek/tesznek bennünket emberré, és a művészetek segíthetnek jobb világot alkotni.
És a Dűne engem ebbéli hitemben erősít meg.