Nagyon sok dicsérő kritikát olvastam a Toxikoma című filmről, de nem ezért néztem meg. Én nem kedvelem Szabó Győzőt, nem tartom jó színésznek, és a "celeb megnyilvánulási"tól szabályosan kiver a hideg. Magyarán előítélettel ültem be a moziba.
Érthetetlen számomra, miért dicsérik a főszereplőket a kritikusok. Noár és Bányai Kelemen Barna játéka számomra a Barátok közt színvonalát hozta. Amatőrök voltak a dialógusok (bár a szereplők között többen vannak olyanok, akik jóval a kínos kategória alatt maradnak). Viszont a személyes jelenléte valóban erős a két főszereplőnek, és azt el kell mondanom, hogy a film utolsó nagy jelenete, amikor "Győző", nyomában a terápiás csoporttal szabotálja az igazgató foglalkozását, és szó nélkül kivonul "Csernus" ablaka alá, hogy demonstrálja a mellette való kiállást és a munkájába vetett hitét - nos, ez engem kilóra megvett. Pedig ez is közhelyes volt (amit nem sajnáltak a filmből!), mégis elhittem.
Minden történet valahol egy fejlődéstörténet. Mivel nem derül ki, hogy Szabó miért is lett függő, pontosan milyen torzulások estek a személyiségén, ebből ő mit tapasztalt meg, illetve hogy mit is várt a terápia után, baromi nehéz követni az eseményeket. Az, hogy Győző egy arrogáns ...., azt értem. De nem győzött meg, hogy miért akart az életén változtatni. A kislánya így is imádta, felesége szerintem jóval elnézőbb volt, mint az átlag, és a kollégái is eltűrtek neki mindent.
Az OPI-ban lezajló eseményeket egy az egyben el tudom képzelni, hogy megtörténtek. Hogy így történtek meg. Azt viszont nem, hogy a színész lemosdatja a magatehetetlen betegtársát, és teljes önzetlenséggel ápolja. Egyszerűen nem ilyen személyiség. (Megjegyzem, a magatehetetlen függő nőt, valamint a szőke terápiás csoporttársat alakító színészek számomra kiemelkedőek voltak. Viszont maga a terápiás csoport egy vicc! Ezek a jelenetek mintha a bolondok házáról készült vígjáték lennének.)
Ami viszont erőssége a filmnek, az a képi megjelenítés, és a zenei háttér. Profin segítették a helyzetek "tálalását".
Mivel előítélettel viseltetek a szerzővel kapcsolatosan, és a könyvét sem olvastam, így számomra egészen más üzenete volt a filmnek. Szíven ütött, mennyire "szakadt" ez az ország. A város, a koncerthelyszín, de leginkább az azóta már nem létező OPI egy lepratelep benyomását kelti. És az intézetben dolgozók emberfeletti munkáját én akkor sem vállalnám, ha megfizetnék! Erősen elgondolkodtatott, mit gondolnak azok a függők, akik szabadon vállalják és népszerűsítik a szerhasználatot, de amikor kicsúszik a lábuk alól a talaj, természetesnek veszik, hogy "kimosdassák őket bűneikből".
Számomra úgy lett volna igazán ütős a film, ha túlnyúl a szerző a saját nyomorán, és a társadalmi problémákra világít rá. A klinikán a Sodró Eliza által (nagyszerűen!) játszott karaktert büntetésből hazaküldik, amire a nő öngyilkossággal fenyegetőzik. De azt nem tudjuk, igazából mit is jelent mindez. Vagy a Csernusba szerelmes nővér. Annál fontosabb az ő szerepe, hogy csak úgy lobogjon a levegőben a sorsa.
De legalább a képek szépek.