Dűne

Már a járvány előtt sem igazán szerettem moziba járni. Mindig bunkó nézőtársakat fogok ki. Nem is értem, miért jár filmszínházba, aki végig mobilozik, hangosan kommentálja a látottakat (nyilvánvalóan semmit nem értve a filmből). Bár azt mondhatnám, hogy kizárólag harsány tinik borzolják mindig a kedélyeket, de a nyugdíjasok legalább ennyire rosszak.

Most 4 fiatal srác ült előttem, akik nemcsak zavarták az előadást, de a film végén egyikük a nagytiszteletű professzorok magabiztosságával kinyilatkoztatta: 

- Hát, ez sz@r volt. A második részt tuti nem nézem meg!

A fiatalemberek két óvodáscsoportot meghazudtoló popcorn szemétkupacot hagytak maguk után, és természetesen üdítős palackjaikat nagyvonalúan hátrahagyták a takarító személyzetre bízva az eltüntetést. Gondolom, a törődést éreztetni akarás szándékával.

Valahogy nagyon rímelt ez a jelenet azokra a gondolatokra, amik a fejemben kergetőztek a Dűne megtekintése kapcsán.

Én olvastam a regényt (többször is), a folytatásokat is, sőt, az előzményeket is. Abszolút a kedvenc olvasmányaim közé tartozik, és már nagyon vártam a bemutatót.

A film nagyon tetszett, de a könyv (és a képzeletemben felépített Dűne-világ) ezerszer jobb!

A szereplőket nagyjából rendben vannak, bár én úgy képzeltem, hogy az emberiség jövőjében játszódó sztoriban a rasszoknak igenis van szerepük. (Az Atreides-ek nekem spanyolok, A Harkonnenek szlávok.) Duncan megformálóját jóval kifinomultabb arcúnak képzeltem, de a csatajelenetek során mégis megbékéltem vele.

A történet jóval egyszerűbb, viszont nagyon nem értek egyet azokkal, akik szerint a Dűne egy király dráma. Ez egy messiás történet, szerintem az emberi jövendő evangéliuma. Természetesen aki nem olvasta a regényt, csomó minden nehezen értelmezhető, és azt picit sajnálom, hogy ez a megváltó-várás kevésbé domborodik ki a moziban.

Nagyon látványos és hihető a képi megjelenítés, bár én "több barokkot" képzelek a helyszínekhez. Úgy gondolom, bárhogy is alakuljon a történelem, a pompa, az arany, a kelmék, a drágakövek és egyéb csecsebecsék mindig részei lesznek az ember környezetének. Vagy legalábbis az utánuk való epekedés.

A Dűne valóban egy uralkodó család legyőzetéséről és feltámadásáról szól, de olyan köntösben, mely tele van varázslattal, pszichológiával, vallással (plusz vallási fanatizmussal), tudománnyal. És művészetekkel.

Azt hiszem, emiatt imádom annyira ezt a regényt.

Az, hogy az emberiség válságban van, elég régóta nyilvánvaló. Hogy mi lehet a kiút, sokan sokféleképpen látják. Van, aki szerint a tudományok jelentik az egyedüli megoldást. 

Nos, én a művészetekben hiszek. Úgy gondolom, a művészetek tettek/tesznek bennünket emberré, és a művészetek segíthetnek jobb világot alkotni. 

És a Dűne engem ebbéli hitemben erősít meg.

Közhely-kóma

Nagyon sok dicsérő kritikát olvastam a Toxikoma című filmről, de nem ezért néztem meg. Én nem kedvelem Szabó Győzőt, nem tartom jó színésznek, és a "celeb megnyilvánulási"tól szabályosan kiver a hideg. Magyarán előítélettel ültem be a moziba.

A film számomra elmegy. Nem rossz, de jónak semmi esetre sem mondanám. 

Érthetetlen számomra, miért dicsérik a főszereplőket a kritikusok. Noár és Bányai Kelemen Barna játéka számomra a Barátok közt színvonalát hozta. Amatőrök voltak a dialógusok (bár a szereplők között többen vannak olyanok, akik jóval a kínos kategória alatt maradnak). Viszont a személyes jelenléte valóban erős a két főszereplőnek, és azt el kell mondanom, hogy a film utolsó nagy jelenete, amikor "Győző", nyomában a terápiás csoporttal szabotálja az igazgató foglalkozását, és szó nélkül kivonul "Csernus" ablaka alá, hogy demonstrálja a mellette való kiállást és a munkájába vetett hitét - nos, ez engem kilóra megvett. Pedig ez is közhelyes volt (amit nem sajnáltak a filmből!), mégis elhittem.

Minden történet valahol egy fejlődéstörténet. Mivel nem derül ki, hogy Szabó miért is lett függő, pontosan milyen torzulások estek a személyiségén, ebből ő mit tapasztalt meg, illetve hogy mit is várt a terápia után, baromi nehéz követni az eseményeket. Az, hogy Győző egy arrogáns ...., azt értem. De nem győzött meg, hogy miért akart az életén változtatni. A kislánya így is imádta, felesége szerintem jóval elnézőbb volt, mint az átlag, és a kollégái is eltűrtek neki mindent. 

Az OPI-ban lezajló eseményeket egy az egyben el tudom képzelni, hogy megtörténtek. Hogy így történtek meg. Azt viszont nem, hogy a színész lemosdatja a magatehetetlen betegtársát, és teljes önzetlenséggel ápolja. Egyszerűen nem ilyen személyiség. (Megjegyzem, a magatehetetlen függő nőt, valamint a szőke terápiás csoporttársat alakító színészek számomra kiemelkedőek voltak. Viszont maga a terápiás csoport egy vicc! Ezek a jelenetek mintha a bolondok házáról készült vígjáték lennének.)

Ami viszont erőssége a filmnek, az a képi megjelenítés, és a zenei háttér. Profin segítették a helyzetek "tálalását".

Mivel előítélettel viseltetek a szerzővel kapcsolatosan, és a könyvét sem olvastam, így számomra egészen más üzenete volt a filmnek. Szíven ütött, mennyire "szakadt" ez az ország. A város, a koncerthelyszín, de leginkább az azóta már nem létező OPI egy lepratelep benyomását kelti. És az intézetben dolgozók emberfeletti munkáját én akkor sem vállalnám, ha megfizetnék! Erősen elgondolkodtatott, mit gondolnak azok a függők, akik szabadon vállalják és népszerűsítik a szerhasználatot, de amikor kicsúszik a lábuk alól a talaj, természetesnek veszik, hogy "kimosdassák őket bűneikből".

Számomra úgy lett volna igazán ütős a film, ha túlnyúl a szerző a saját nyomorán, és a társadalmi problémákra világít rá. A klinikán a Sodró Eliza által (nagyszerűen!) játszott karaktert büntetésből hazaküldik, amire a nő öngyilkossággal fenyegetőzik. De azt nem tudjuk, igazából mit is jelent mindez. Vagy a Csernusba szerelmes nővér. Annál fontosabb az ő szerepe, hogy csak úgy lobogjon a levegőben a sorsa.

De legalább a képek szépek.