Robert William Gary Moore (1952-2011) Észak-Írországban született rock- és blues-gitárost két napja szállodai szobájában holtan találták a spanyolországi Esteponaban.
A zenész pályafutása a Skid Row ír együttesben kezdődött 1969-ben.
Első önálló albuma az 1973-ban megjelent Grinding Stone volt, az átütő sikerre azonban 1979-ig kellett várnia: a listákra került Parisienne Walkways című dal hozta meg számára.
Az 1985-ös lemez, a Run For Cover több országban is nagy sikereket aratott.
Sok híres vendégzenésszel készített felvételt, köztük Jack Bruce-szal, Ginger Bakerrel, George Harrisonnal, B. B. Kinggel és még sokan másokkal. Rengeteg gitárosra volt hatással, az ő példaképe Jimi Hendrix, John Mayall és Peter Green volt.
Az 1987-ben megjelent Wild Frontier című lemezén felfedezhető a zenész észak-ír származására utaló zenei világ. Legnagyobb sikere, a The Loner (A magányos) című dal - amelyet ma is világszerte játszanak a rádióállomások - egy Cozy Powell-szám feldolgozása, ám Moore által vált népszerűvé.
A főleg technikai képességei miatt elismert gitáros dallamvilágával is maga mellé állította a közönséget és a szakmát.
Az 1980-as években az egyik legnagyobb hatású rockgitárosként halmozta slágereit, hogy aztán az 1990-es években visszatérjen a blues-rochoz: az 1990-ben megjelent Still Got The Blues, amely több mint három millió példányban kelt el. Az előző lemezektől eltérően itt az egyetlen és kizárólagos zenei irányzat a blues. Sok híres vendégzenész is játszik az albumon, mint Albert King, akivel az Oh, Pretty Woman című számban játszik, vagy George Harrison.
Két évvel később jelent meg az After Hours című lemez. Az album a rossz nyelvek szerint csupán a Still Got the Blues utórezgése, bár a Cold Day in Hell, vagy a Story of the Blues dalok szintén elképesztő sikert arattak.
Az 1995-ben kiadott Blues for Greeny című lemezét Peter Greennek ajánlotta, az iránta való tisztelete jeléül. A lemez mellé adott füzetben úgy fogalmazott, hogy ez nem egy „Tribute-album”, hanem főhajtás egy nagy zenész munkássága előtt.
Az 1997-es Dark Days In Paradise című újhullámos lemezén a bluest keveri a poppal, és számos zenei irányzat fellelhető még rajta. Az újfajta hangszerelés az új session zenészek alkalmazásának, köztük Guy Prattnek köszönhető.
Az A Different Beat című 1999-es lemeze - melyen Moore az elektromos gitár mellett basszusgitáron és billentyűs hangszereken is játszik - a jelek szerint a legnépszerűtlenebb munkája.
Az új évezredben több sikeres albumot adott ki, melyeken az újhullámos zenéről visszatért a jól bevált szakterületéhez, a blueshoz. Back to the Blues (2001), Power of the Blues Old New (2004), Ballads Blues (2006), Close As You Get (2007).
2004-ben fellépett a Wembley Stadionban olyan gitárosok társaságában, mint David Gilmour, Brian May, vagy Mike Rutherford. A betegsége ellenére előadását a legjobbak közé sorolták, sokak szerint az ő előadása volt a legjobb azon az estén, ami nem kis dolog egy nagy fájdalmakkal járó egészségügyi probléma esetén. Néhány napra infúzióhoz volt kötve a jobb keze ínhüvelygyulladásból származó bántalmai miatt.
2008-ban fellépett az alsóörsi Harley-Davidson Fesztiválon, 2009-ben pedig a budapesti Syma Csarnokban.
Első önálló albuma az 1973-ban megjelent Grinding Stone volt, az átütő sikerre azonban 1979-ig kellett várnia: a listákra került Parisienne Walkways című dal hozta meg számára.Az 1985-ös lemez, a Run For Cover több országban is nagy sikereket aratott.
Sok híres vendégzenésszel készített felvételt, köztük Jack Bruce-szal, Ginger Bakerrel, George Harrisonnal, B. B. Kinggel és még sokan másokkal. Rengeteg gitárosra volt hatással, az ő példaképe Jimi Hendrix, John Mayall és Peter Green volt.
Az 1987-ben megjelent Wild Frontier című lemezén felfedezhető a zenész észak-ír származására utaló zenei világ. Legnagyobb sikere, a The Loner (A magányos) című dal - amelyet ma is világszerte játszanak a rádióállomások - egy Cozy Powell-szám feldolgozása, ám Moore által vált népszerűvé.
A főleg technikai képességei miatt elismert gitáros dallamvilágával is maga mellé állította a közönséget és a szakmát.
Az 1980-as években az egyik legnagyobb hatású rockgitárosként halmozta slágereit, hogy aztán az 1990-es években visszatérjen a blues-rochoz: az 1990-ben megjelent Still Got The Blues, amely több mint három millió példányban kelt el. Az előző lemezektől eltérően itt az egyetlen és kizárólagos zenei irányzat a blues. Sok híres vendégzenész is játszik az albumon, mint Albert King, akivel az Oh, Pretty Woman című számban játszik, vagy George Harrison.Két évvel később jelent meg az After Hours című lemez. Az album a rossz nyelvek szerint csupán a Still Got the Blues utórezgése, bár a Cold Day in Hell, vagy a Story of the Blues dalok szintén elképesztő sikert arattak.
Az 1995-ben kiadott Blues for Greeny című lemezét Peter Greennek ajánlotta, az iránta való tisztelete jeléül. A lemez mellé adott füzetben úgy fogalmazott, hogy ez nem egy „Tribute-album”, hanem főhajtás egy nagy zenész munkássága előtt.
Az 1997-es Dark Days In Paradise című újhullámos lemezén a bluest keveri a poppal, és számos zenei irányzat fellelhető még rajta. Az újfajta hangszerelés az új session zenészek alkalmazásának, köztük Guy Prattnek köszönhető.
Az A Different Beat című 1999-es lemeze - melyen Moore az elektromos gitár mellett basszusgitáron és billentyűs hangszereken is játszik - a jelek szerint a legnépszerűtlenebb munkája.
Az új évezredben több sikeres albumot adott ki, melyeken az újhullámos zenéről visszatért a jól bevált szakterületéhez, a blueshoz. Back to the Blues (2001), Power of the Blues Old New (2004), Ballads Blues (2006), Close As You Get (2007).
2004-ben fellépett a Wembley Stadionban olyan gitárosok társaságában, mint David Gilmour, Brian May, vagy Mike Rutherford. A betegsége ellenére előadását a legjobbak közé sorolták, sokak szerint az ő előadása volt a legjobb azon az estén, ami nem kis dolog egy nagy fájdalmakkal járó egészségügyi probléma esetén. Néhány napra infúzióhoz volt kötve a jobb keze ínhüvelygyulladásból származó bántalmai miatt.
2008-ban fellépett az alsóörsi Harley-Davidson Fesztiválon, 2009-ben pedig a budapesti Syma Csarnokban.