500 eurós büntetésre ítéltek egy nőt Olaszországban, aki a (muszlim létére) a teljes arcot elfedő burkát viselt.
A hetvenes évektől érvényben lévő szabályt (melyet eddig senki nem vett komolyan) az „azonosíthatóság” törvényének nevezik, célja pedig kiszűrni a rablókat, terroristákat és egyéb gyanús elemeket, és azonnal beazonosíthatóvá tenni mindenkit. Mert ez a törvény ugyanúgy bünteti a pizzafutárt is, aki bukósisakkal a fején lép be bármilyen közterületre.
Hasonló törvény él Dániában, Franciaországban és Egyiptomban is, azzal a különbséggel, hogy egyes országok a minden testet elfedő bő és sötét ruhadarab viseletét büntetik.
Ha azonban a vallásos muszlimokat vesszük alapul, számukra alapvető emberi jogokat sárba tipró intézkedésről van szó, hiszen hitük és hagyományuk része az öltözék.
Természetesen mindenkire annak az országnak a törvényei vonatkoznak, ahol éppen tartózkodik, a vallás ugyanakkor nem nemzetiség és állampolgárság kérdése, hisz vannak pl. olasz állampolgárként napvilágot látott muszlimok is. Szóval ember legyen a talpán, aki igazságot tesz annak kérdésében, hogy a vallás vagy az állam törvényei relevánsabbak-e adott kontextusban.
Az európai kultúra azonban valamiért missziójának érzi a muszlim nők megmentését és felszabadítását, dacára annak, hogy az érintettek többsége abszolút szabad akaratából viseli a hijabot (a fejtetőt és a hajat elfedő ruhadarab), vagy a niqabot (a teljes arcot és a kezeket elrejtő viselet).
A muszlimok között is élénk vita és eszmecsere folyik arról, hogy Allah mely ruhadarab viselését követeli meg. Biztonsággal állítható, hogy a Korán az arc elfedését nem írja elő, a burqah tehát nem az eredeti vallás szerves része. A modern jogtudósok ezt a gondolatmenetet azzal egészítik ki, hogy az arc kivételével mindent elfedő hijab is inkább ajánlott, egy biztosíték a privát szféra megőrzésére és az időjárás viszontagságainak elviselésére.
A másik fontos dolog, hogy bár az iszlám a közhiedelemmel ellentétben nem alárendelt félként tekint a nőkre, sőt. A muszlim nő volt az első, aki önálló tulajdonnal rendelkezhetett a történelem során, később azonban a fiúkkal megegyező színvonalú oktatást követően az elsők között vállalhattak munkát. És az iszlám az egyetlen nagy világvallás, amelyik nem ítéli el a születésszabályozás bizonyos módjait.
Sokan vannak, akik minden meggyőződés nélkül, pusztán hagyományból fedik el a hajukat, netán az arcukat, míg másokat a családjuk kényszerít erre, mégis, a muszlim lányok többsége azért visel hijabot vagy niqabot, mert ezt érzi helyesnek, mert így döntött. Ezek a nők vallási jelképként istenük szent akaratát teljesítik, másrészt nem elnyomásként élik meg a kendőt és a fátylat. Azzal, hogy testüket a nem-mahram (tehát nem házasítható vérrokonok) előtt elfedik, tulajdonképpen ők döntik el, kinek teszik elérhetővé szépségüket és szexuális kisugárzásukat, nyílt terepen pedig elejét veszik annak, hogy a külsőségeket értékeljék mások. Mindezek mellett pedig az önkifejezésük része is a hijab, hiszen így az első pillanattól felismerhetővé teszik identitásukat, hitrendszerüket.
Hit, hagyomány, identitás, védelem, tisztelet, szabadság - ezek a kulcsszavak, amiket a hijabot választó nők használnak, ha erről a szokásukról kérdezik őket.
Természetesen nem kell egyetértenünk mindezzel, ettől függetlenül viszont fontos tiszteletben tartanunk mások jogát az önkifejezésre és identitásuk szabad megélésére.
Ha egy társadalom elfogadottá teszi mások testi-lelki épségét nem veszélyeztető szokások bojkottját, akkor már csak egy lépésre van az a pont, amikor más dolgokat is tiltólistára helyez. Például az ima hangerejét, a bulikon futó zene szövegét, a képzőművészeti alkotások témáját, és ki tudja még, mit.
És nem, nem minden arab nő törődik bele a sorsába, erről több könyv is született:
Jean Sasson: A fátyol mögött; A hercegnő lányai; Királyi sivatag
Cathleen Miller: A sivatag virága
Sherry Jones: Aisha, a próféta szerelme
Hasonló törvény él Dániában, Franciaországban és Egyiptomban is, azzal a különbséggel, hogy egyes országok a minden testet elfedő bő és sötét ruhadarab viseletét büntetik.
Ha azonban a vallásos muszlimokat vesszük alapul, számukra alapvető emberi jogokat sárba tipró intézkedésről van szó, hiszen hitük és hagyományuk része az öltözék.Természetesen mindenkire annak az országnak a törvényei vonatkoznak, ahol éppen tartózkodik, a vallás ugyanakkor nem nemzetiség és állampolgárság kérdése, hisz vannak pl. olasz állampolgárként napvilágot látott muszlimok is. Szóval ember legyen a talpán, aki igazságot tesz annak kérdésében, hogy a vallás vagy az állam törvényei relevánsabbak-e adott kontextusban.
Az európai kultúra azonban valamiért missziójának érzi a muszlim nők megmentését és felszabadítását, dacára annak, hogy az érintettek többsége abszolút szabad akaratából viseli a hijabot (a fejtetőt és a hajat elfedő ruhadarab), vagy a niqabot (a teljes arcot és a kezeket elrejtő viselet).
A muszlimok között is élénk vita és eszmecsere folyik arról, hogy Allah mely ruhadarab viselését követeli meg. Biztonsággal állítható, hogy a Korán az arc elfedését nem írja elő, a burqah tehát nem az eredeti vallás szerves része. A modern jogtudósok ezt a gondolatmenetet azzal egészítik ki, hogy az arc kivételével mindent elfedő hijab is inkább ajánlott, egy biztosíték a privát szféra megőrzésére és az időjárás viszontagságainak elviselésére.
A másik fontos dolog, hogy bár az iszlám a közhiedelemmel ellentétben nem alárendelt félként tekint a nőkre, sőt. A muszlim nő volt az első, aki önálló tulajdonnal rendelkezhetett a történelem során, később azonban a fiúkkal megegyező színvonalú oktatást követően az elsők között vállalhattak munkát. És az iszlám az egyetlen nagy világvallás, amelyik nem ítéli el a születésszabályozás bizonyos módjait.
Sokan vannak, akik minden meggyőződés nélkül, pusztán hagyományból fedik el a hajukat, netán az arcukat, míg másokat a családjuk kényszerít erre, mégis, a muszlim lányok többsége azért visel hijabot vagy niqabot, mert ezt érzi helyesnek, mert így döntött. Ezek a nők vallási jelképként istenük szent akaratát teljesítik, másrészt nem elnyomásként élik meg a kendőt és a fátylat. Azzal, hogy testüket a nem-mahram (tehát nem házasítható vérrokonok) előtt elfedik, tulajdonképpen ők döntik el, kinek teszik elérhetővé szépségüket és szexuális kisugárzásukat, nyílt terepen pedig elejét veszik annak, hogy a külsőségeket értékeljék mások. Mindezek mellett pedig az önkifejezésük része is a hijab, hiszen így az első pillanattól felismerhetővé teszik identitásukat, hitrendszerüket.
Hit, hagyomány, identitás, védelem, tisztelet, szabadság - ezek a kulcsszavak, amiket a hijabot választó nők használnak, ha erről a szokásukról kérdezik őket.
Természetesen nem kell egyetértenünk mindezzel, ettől függetlenül viszont fontos tiszteletben tartanunk mások jogát az önkifejezésre és identitásuk szabad megélésére.
Ha egy társadalom elfogadottá teszi mások testi-lelki épségét nem veszélyeztető szokások bojkottját, akkor már csak egy lépésre van az a pont, amikor más dolgokat is tiltólistára helyez. Például az ima hangerejét, a bulikon futó zene szövegét, a képzőművészeti alkotások témáját, és ki tudja még, mit.
És nem, nem minden arab nő törődik bele a sorsába, erről több könyv is született:Jean Sasson: A fátyol mögött; A hercegnő lányai; Királyi sivatag
Cathleen Miller: A sivatag virága
Sherry Jones: Aisha, a próféta szerelme