Úgy alakult, hogy egy izgalmas táncestre jutottam el.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már voltam Japánban, és most a Himiko-no-Kai csoport előadását nézhettem meg.
A távol-keleti hagyományos táncok nehezen érthetőek az európai emberek számára, ezzel eddig is tisztában voltam. Nem igazán pantomim, nem igazán tánc, nagyon érdekes.
Én azt szűrtem le (és fenntartom magamnak a tévedés lehetőségét), hogy ezek a tánccsoportok ugyan olyanok, mint itthon a hagyományőrző asszonykórusok. A fiatalok már nem annyira érdeklődnek a múlt dolgai iránt, de a modern kor idősei sem a régi kultúrában élnek benne, szóval az egész egy picit már önmagában is sántít.
A társulatnak egy fiatalabb táncosnő is a tagja, és általa jobban meg lehetett érteni, hogyan is működhet ez a fajta tánc, de azért még mindig nem értettem. Mert minden táncnak van egy neve és egy története. Pl.: Egy vidékről felköltözött előadóművész a város utcáin keresi kenyerét. Az évszakok köszöntése legyezőtánccal előadva. Meg ilyesmik. Bevallom őszintén, nekem nem nagyon jött le, hogy mi mit jelent.
De aztán jött Mikami Kajo, aki szerény véleményem szerint szenzációs volt! Bár elég öregnek nézett ki (udvariatlanság ilyet mondani, de ez volt az érzésem), mégis úgy táncolt, mint egy rakoncátlan tinilány, aki most készül felvételizni a Táncművészetire. :)
Lenyűgöző volt a fizikai ereje és aktivitása is. Két táncot mutatott be, az egyik arról szólt, hogy a táncos a menyországba távozott édesanyjára gondolva virágot szór annak sírjára.
Hát, a lélegzetem is elakadt!
Mondjuk ezt a produkciót nem hagyományos, hanem modern zenei kíséret illette.
Mint egy fájdalomtól összegörnyedt alak vánszorgott be, először csak a kinyújtott kezét lehetett látni, majd lassan jött be a színpadra. Nekem az jutott eszembe, a fájdalom is pont ilyen, épp ilyen impulzívan él bennünk, egyszer csak el kezd terebélyesedni, és a végén az őrületbe kerget, aztán valamiért eltompul, és így tovább. Nagyon sok gondolat kavargott bennem, és amikor a nő hátat fordított (számomra azt sugallva, hogy elbúcsúzik a sírtól), nem azt éreztem, hogy mondjuk hazamegy, hanem megy tovább a saját útján, a fájdalommal együtt. Mert hisz az már az élete része.
De ugyanakkor eleve az élete része volt, hiszen majd ha meghal, az ő lánya ugyanígy ki fog jönni az ő sírjához, részesévé válva az örök körforgásnak.
Tényleg érdekes volt.
Később ez a táncos egy sárga ruhába robbant be, amit ezernyi apró csengettyű ékesített. A történet meséje a tavirózsák között táncot lejtő kígyóé volt.
Az előadás tele volt szexussal, temperamentummal (ha nem mondták volna, akkor is kitaláltam volna a történetet, hihetetlen volt a nő!). A fáradhatatlan cikázás közepette eltévedt a virágok tengerében, és a végén szembesült az emberrekkel (velünk), akik őt nézték - megállt, és lassan végigmért bennünket; hát, azt éreztem, hogy azt mondja: "Te leszel a következő vacsim!"
A műsort záró bemutató az emberi élet végtelen kívánságainak szimbolikus tánca volt.
Ez számomra azt mesélte el, hogy az ember soha nem elégedett, és vágyai, melyek irányítják, egyre többre és többre sarkallják. És ha kitartóan imádkozol, csak megjön a pénz, de soha nem elég, amit kaptál, annál is több kell. Hát újra imádkozol, amikor hatalmat is kapsz. De még ekkor sem vagy boldog.,
Amikor újpedig újra imára kulcsolod a kezed, csendes imádat túlharsogják a háború hangjai, ami ka hajszolt pénz- és hatalomvágy nyomán születnek.
Nagyon elgondolkodtató volt.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már voltam Japánban, és most a Himiko-no-Kai csoport előadását nézhettem meg.
A távol-keleti hagyományos táncok nehezen érthetőek az európai emberek számára, ezzel eddig is tisztában voltam. Nem igazán pantomim, nem igazán tánc, nagyon érdekes.
Én azt szűrtem le (és fenntartom magamnak a tévedés lehetőségét), hogy ezek a tánccsoportok ugyan olyanok, mint itthon a hagyományőrző asszonykórusok. A fiatalok már nem annyira érdeklődnek a múlt dolgai iránt, de a modern kor idősei sem a régi kultúrában élnek benne, szóval az egész egy picit már önmagában is sántít.
A társulatnak egy fiatalabb táncosnő is a tagja, és általa jobban meg lehetett érteni, hogyan is működhet ez a fajta tánc, de azért még mindig nem értettem. Mert minden táncnak van egy neve és egy története. Pl.: Egy vidékről felköltözött előadóművész a város utcáin keresi kenyerét. Az évszakok köszöntése legyezőtánccal előadva. Meg ilyesmik. Bevallom őszintén, nekem nem nagyon jött le, hogy mi mit jelent.
De aztán jött Mikami Kajo, aki szerény véleményem szerint szenzációs volt! Bár elég öregnek nézett ki (udvariatlanság ilyet mondani, de ez volt az érzésem), mégis úgy táncolt, mint egy rakoncátlan tinilány, aki most készül felvételizni a Táncművészetire. :)
Lenyűgöző volt a fizikai ereje és aktivitása is. Két táncot mutatott be, az egyik arról szólt, hogy a táncos a menyországba távozott édesanyjára gondolva virágot szór annak sírjára.
Hát, a lélegzetem is elakadt!
Mondjuk ezt a produkciót nem hagyományos, hanem modern zenei kíséret illette.
Mint egy fájdalomtól összegörnyedt alak vánszorgott be, először csak a kinyújtott kezét lehetett látni, majd lassan jött be a színpadra. Nekem az jutott eszembe, a fájdalom is pont ilyen, épp ilyen impulzívan él bennünk, egyszer csak el kezd terebélyesedni, és a végén az őrületbe kerget, aztán valamiért eltompul, és így tovább. Nagyon sok gondolat kavargott bennem, és amikor a nő hátat fordított (számomra azt sugallva, hogy elbúcsúzik a sírtól), nem azt éreztem, hogy mondjuk hazamegy, hanem megy tovább a saját útján, a fájdalommal együtt. Mert hisz az már az élete része.
De ugyanakkor eleve az élete része volt, hiszen majd ha meghal, az ő lánya ugyanígy ki fog jönni az ő sírjához, részesévé válva az örök körforgásnak.
Tényleg érdekes volt.
Később ez a táncos egy sárga ruhába robbant be, amit ezernyi apró csengettyű ékesített. A történet meséje a tavirózsák között táncot lejtő kígyóé volt.
Az előadás tele volt szexussal, temperamentummal (ha nem mondták volna, akkor is kitaláltam volna a történetet, hihetetlen volt a nő!). A fáradhatatlan cikázás közepette eltévedt a virágok tengerében, és a végén szembesült az emberrekkel (velünk), akik őt nézték - megállt, és lassan végigmért bennünket; hát, azt éreztem, hogy azt mondja: "Te leszel a következő vacsim!"
A műsort záró bemutató az emberi élet végtelen kívánságainak szimbolikus tánca volt.
Ez számomra azt mesélte el, hogy az ember soha nem elégedett, és vágyai, melyek irányítják, egyre többre és többre sarkallják. És ha kitartóan imádkozol, csak megjön a pénz, de soha nem elég, amit kaptál, annál is több kell. Hát újra imádkozol, amikor hatalmat is kapsz. De még ekkor sem vagy boldog.,
Amikor újpedig újra imára kulcsolod a kezed, csendes imádat túlharsogják a háború hangjai, ami ka hajszolt pénz- és hatalomvágy nyomán születnek.
Nagyon elgondolkodtató volt.