John Taverner (1490-1545) zeneszerző és orgonista. 1526-ban Wolsey bíboros nevezte ki az oxfordi Christ Churh College orgonistájának (ebben az időben még Bíboros Kollégium volt a neve az iskolának). Négy év múlva azonban el kellett hagynia az intézményt, miután kitudódott, hogy lutheránus.
Élete végéig Bostonban élt meglehetősen jómódú földbirtokosként. Sőt, halála előtt nem sokkal városatyának is megválasztották.
A reneszánsz muzsika jellemzője a polifonikus kórusmuzsika, így az ő munkásságának zömét vokális zene adja. Elsősorban egyházi témájú darabokat szerzett, híresek motettái. A motetta latin nyelvű, egyházi témájú kórusművet jelent.
Természetesen világi darabokat és tánczenéket is szerzett.Élete végéig Bostonban élt meglehetősen jómódú földbirtokosként. Sőt, halála előtt nem sokkal városatyának is megválasztották.
A reneszánsz muzsika jellemzője a polifonikus kórusmuzsika, így az ő munkásságának zömét vokális zene adja. Elsősorban egyházi témájú darabokat szerzett, híresek motettái. A motetta latin nyelvű, egyházi témájú kórusművet jelent.
Sir John Taverner (1944-) a reneszánsz muzsikus egyenes ági leszármazottja.
A Royal Academy of Music hallgatója volt. Írt dalt többek között Björk számára is, mégis elsősorban mint egyházi művek alkotója ismert. 1977-ben az ortodox vallást vette fel, és zenéjére is hatott az új vallás liturgiája. Sőt, műveiben igyekszik minden más vallás zenei elemeit is megjelentetni.
Sokszor éri a vád, hogy zenéje túl könnyed, viszont kétségtelen, hogy azok is kedvelik zenéjét, akik nem túl lelkes hívei a komolyzenének.
Sokszor éri a vád, hogy zenéje túl könnyed, viszont kétségtelen, hogy azok is kedvelik zenéjét, akik nem túl lelkes hívei a komolyzenének.Lady Diana temetése - Song for Athene
* * * * *
Thomas Tallis (1505(?)-1585) az angol egyházi zene egyik legnagyobb alakja személyéről szinte semmit nem tudni. Sírfelirata szerint csendes, istenfélő ember lehetett. (Valószínűleg katolikus, de abban az időben gyakran váltakozott az uralkodó vallási irányzat. Szóval egyben ügyes helyzetfelismerő is volt.)
* * * * *
Thomas Tallis (1505(?)-1585) az angol egyházi zene egyik legnagyobb alakja személyéről szinte semmit nem tudni. Sírfelirata szerint csendes, istenfélő ember lehetett. (Valószínűleg katolikus, de abban az időben gyakran váltakozott az uralkodó vallási irányzat. Szóval egyben ügyes helyzetfelismerő is volt.)
„Szelíd és csendes volt, míg e földön élt,
így érte őt a vég (ó, boldog, kit ily sors talált)
S mert Istenhez könyörgött kegyelemért
Örök élet várja őt, s legyőzi majd a halált."
így érte őt a vég (ó, boldog, kit ily sors talált)
S mert Istenhez könyörgött kegyelemért
Örök élet várja őt, s legyőzi majd a halált."
A zeneszerző életében négy uralkodó trónralépését érte meg, ammi azt jelentette, hogy az államvallás is minden alkalommal megváltozott. A királyok és királynők minduntalan hitük szerint követeltek maguknak hűséget – ahogy az általuk rendelt liturgikus zene is az éppen aktuális hitvallás szerint változott. Így valószínűsíthető, hogy Tallis személyét rendkívül alkalmazkodó képességekkel megáldott kreatív komponista volt.
Valószínűleg énekelt gyermekkorában valamelyik kórusban, de ez csak feltételezés.
Ami biztos, hogy 1532-ben kinevezték a doveri bencés kolostor orgonistájának. 1537-től Londonban élt, először a St. Mary-le-Hill-ben játszott, majd a Waltham-apátságban, ahonnan 1540-ben VIII. Henrik uralkodása idején bocsátották el.
A következő évben a Canterbury-katedrális kántora lett. 1543-ban a király szolgálatába állva elnyeri a "Chapel Royal Gentleman"-je címet. Énekel a Chapel Royallal, orgonán játszik, segít a kórus irányításában, és továbbra is komponál. Zenei karrierje itt kezdődött el igazán, itt vált az angol egyházi zene első számú szerzőjévé.
1552-körül megnősült, és ekkoriban vette maga mellé tanítványnak William Byrd-öt is, akivel 1575-ben közös kizárólagos jogot szerzett a kottanyomtatásra Angliában. Első (nem igazán sikeres) kiadásuk saját motetta-gyűjteményük volt. Az éppen 17 éve regnáló királynő tiszteletére 17-17 darabot szerzett a két komponista. Az egyikben (Miserere nostri Domini) Tallis 17 hangból álló témát dolgozott ki. Amúgy a kor szokásának megfelelően a kiadvány csak úgy zengi az uralkodóról a dicséreteket.
Tallis legtöbb szerzeménye inkább borongós, meditatív hangvételű, ugyanakkor olykor egészen páratlan technikai készségről tesz tanúbizonyságot.
Motettái mellett (If ye love me) a 40 szólamú Spem in alium – ami feltehetően I. Erzsébet 40. születésnapjára készült – zenéje kiemelkedő.
A Saint Pancras-nál lévő British Library-ben őrzik egy korabeli énekes könyvecskéjét, melyben szerepel a zea neszerző gyönyörű aláírása is.
Ye Sacred Muses - ez a címe Byrd, a fiatal barát szerzeményének, melyet Tallis halálára komponált és valószínűleg a szöveget is ő maga írta.
William Byrd (1543-1623) reneszánsz zeneszerző, az angol katolikus zene utolsó képviselője. Kortársai „az angol nemzet leghíresebb muzsikusa és orgonistája” és „az angol zene atyja” címekkel illették.
Az ő aláírása is megmaradt - nem kevésbé kirajzolt, mint Tallisé -, és a grafológusok szerint kissé elbizakodott, a külsőségekre adó ember lehetett (a már saját korában is emlismert muzsikus szegény sorból kapaszkodott fel), és kissé hirtelen is.
Fiatal éveiről szinte semmit sem tudni. Az biztos, hogy húsz éves korától a lincolni katedrálisban orgonista volt.
1570-ben a Londonba költözött, ahol a Chapel Royal kórusának gentlemanje lett. Lincolni fizetése egy részét még ezután is kapta egy ideig, cserébe anglikán templomi zenei kompozíciókért cserébe.
Két év múlva a Chapel Royal orgonistája lett Thomas Tallis mellett, akinek tanítványa is volt. Szoros kapcsolat alakult ki a két komponista között, ami az üzleti életre is kiterjedt.
Byrd és családja katolikus vallású volt, és ezt a "pici hibát" I. Erzsébet királynő „elnézte”.
A fokozódó katolikusüldözés miatt azonban 1577-ben Harlingtonban telepedett le családjával, és onnan járt be Londonba. Feleségét, Julianá-t még nyilvántartásba is vették, mert nem vett részt az anglikán rítusú istentiszteleteken. A családot gyakran zaklatták, házkutatásokat is tartottak náluk.
Felesége halála után újra nősült, majd 1593-ban Essexbe költözött, és itt élt haláláig. Háza helyén ma egy viktoriánus épület áll. A "Rossz szomszédság török átok" közmondásnak lennie kell angol megfelelőjének, ugyanis közel 20 éves pereskedett szomszédasszonyával, és az ingatlan volt a tét.
A ház azért is fontos volt, mert közel volt Londonhoz, itt jobban tudta titkolni katolikus hitét, azon túl kapcsolatban állt további katolikus családokkal - kitaposott gyalogút vezetett az ellenállás gócához.
Azt, hogy William Byrd kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel túlélte a katolikusellenességet, a királynői pártfogás mellett annak is köszönhette, hogy a katolikus egyházi zenén kívül színvonalasan munkálkodott az anglikán zenén is.
Foglalkoztatta a tanítás is. Úgy gondolta, a kórusmuzsika csodálatos dolog, szóval tanuljon meg mindenki énekelni. (Ez annyira tetszik!:))
De a szavakon is elmélkedett komponálás előtt - a zene és szöveg egysége mellett spirituális tartalom keresése jellemezte.
Munkásságában megtalálhatók a vokális (Ave verum corpus) és az instrumentális (The Carmans Whistle - másnak is feltűnt, hogy mennyire hasonlít a dallam a Hipp, hopp, itt is, amott is... kezdetű népdalra?), a vallásos- és a világi művek is. Ez utóbbi vokális darabok sajátossága az, hogy a szóló éneket (az akkoriban megszokott lantkíséret helyett) violaegyüttes kísérte.
Sok angol nyelvű vallásos (anglikán) szöveget zenésített meg, de legszebb darabjai a katolikus liturgia számára készült latin szövegű zeneművek.
Őt tekintik a korabeli Európa legjelentősebb zeneszerzőjének, a Purcell előtti angol egyházi zene legnagyobb alakjának.
Valószínűleg énekelt gyermekkorában valamelyik kórusban, de ez csak feltételezés.
Ami biztos, hogy 1532-ben kinevezték a doveri bencés kolostor orgonistájának. 1537-től Londonban élt, először a St. Mary-le-Hill-ben játszott, majd a Waltham-apátságban, ahonnan 1540-ben VIII. Henrik uralkodása idején bocsátották el.
A következő évben a Canterbury-katedrális kántora lett. 1543-ban a király szolgálatába állva elnyeri a "Chapel Royal Gentleman"-je címet. Énekel a Chapel Royallal, orgonán játszik, segít a kórus irányításában, és továbbra is komponál. Zenei karrierje itt kezdődött el igazán, itt vált az angol egyházi zene első számú szerzőjévé.1552-körül megnősült, és ekkoriban vette maga mellé tanítványnak William Byrd-öt is, akivel 1575-ben közös kizárólagos jogot szerzett a kottanyomtatásra Angliában. Első (nem igazán sikeres) kiadásuk saját motetta-gyűjteményük volt. Az éppen 17 éve regnáló királynő tiszteletére 17-17 darabot szerzett a két komponista. Az egyikben (Miserere nostri Domini) Tallis 17 hangból álló témát dolgozott ki. Amúgy a kor szokásának megfelelően a kiadvány csak úgy zengi az uralkodóról a dicséreteket.
Tallis legtöbb szerzeménye inkább borongós, meditatív hangvételű, ugyanakkor olykor egészen páratlan technikai készségről tesz tanúbizonyságot.
Motettái mellett (If ye love me) a 40 szólamú Spem in alium – ami feltehetően I. Erzsébet 40. születésnapjára készült – zenéje kiemelkedő.
A Saint Pancras-nál lévő British Library-ben őrzik egy korabeli énekes könyvecskéjét, melyben szerepel a zea neszerző gyönyörű aláírása is.
Ye Sacred Muses - ez a címe Byrd, a fiatal barát szerzeményének, melyet Tallis halálára komponált és valószínűleg a szöveget is ő maga írta.
* * * * *
William Byrd (1543-1623) reneszánsz zeneszerző, az angol katolikus zene utolsó képviselője. Kortársai „az angol nemzet leghíresebb muzsikusa és orgonistája” és „az angol zene atyja” címekkel illették.
Az ő aláírása is megmaradt - nem kevésbé kirajzolt, mint Tallisé -, és a grafológusok szerint kissé elbizakodott, a külsőségekre adó ember lehetett (a már saját korában is emlismert muzsikus szegény sorból kapaszkodott fel), és kissé hirtelen is.
Fiatal éveiről szinte semmit sem tudni. Az biztos, hogy húsz éves korától a lincolni katedrálisban orgonista volt.
1570-ben a Londonba költözött, ahol a Chapel Royal kórusának gentlemanje lett. Lincolni fizetése egy részét még ezután is kapta egy ideig, cserébe anglikán templomi zenei kompozíciókért cserébe.Két év múlva a Chapel Royal orgonistája lett Thomas Tallis mellett, akinek tanítványa is volt. Szoros kapcsolat alakult ki a két komponista között, ami az üzleti életre is kiterjedt.
Byrd és családja katolikus vallású volt, és ezt a "pici hibát" I. Erzsébet királynő „elnézte”.
A fokozódó katolikusüldözés miatt azonban 1577-ben Harlingtonban telepedett le családjával, és onnan járt be Londonba. Feleségét, Julianá-t még nyilvántartásba is vették, mert nem vett részt az anglikán rítusú istentiszteleteken. A családot gyakran zaklatták, házkutatásokat is tartottak náluk.
Felesége halála után újra nősült, majd 1593-ban Essexbe költözött, és itt élt haláláig. Háza helyén ma egy viktoriánus épület áll. A "Rossz szomszédság török átok" közmondásnak lennie kell angol megfelelőjének, ugyanis közel 20 éves pereskedett szomszédasszonyával, és az ingatlan volt a tét.
A ház azért is fontos volt, mert közel volt Londonhoz, itt jobban tudta titkolni katolikus hitét, azon túl kapcsolatban állt további katolikus családokkal - kitaposott gyalogút vezetett az ellenállás gócához.
Azt, hogy William Byrd kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel túlélte a katolikusellenességet, a királynői pártfogás mellett annak is köszönhette, hogy a katolikus egyházi zenén kívül színvonalasan munkálkodott az anglikán zenén is.
Foglalkoztatta a tanítás is. Úgy gondolta, a kórusmuzsika csodálatos dolog, szóval tanuljon meg mindenki énekelni. (Ez annyira tetszik!:))
De a szavakon is elmélkedett komponálás előtt - a zene és szöveg egysége mellett spirituális tartalom keresése jellemezte.
Munkásságában megtalálhatók a vokális (Ave verum corpus) és az instrumentális (The Carmans Whistle - másnak is feltűnt, hogy mennyire hasonlít a dallam a Hipp, hopp, itt is, amott is... kezdetű népdalra?), a vallásos- és a világi művek is. Ez utóbbi vokális darabok sajátossága az, hogy a szóló éneket (az akkoriban megszokott lantkíséret helyett) violaegyüttes kísérte.
Sok angol nyelvű vallásos (anglikán) szöveget zenésített meg, de legszebb darabjai a katolikus liturgia számára készült latin szövegű zeneművek.
Őt tekintik a korabeli Európa legjelentősebb zeneszerzőjének, a Purcell előtti angol egyházi zene legnagyobb alakjának.
* * * * *
John Dowland (1562-1626) ír származású zeneszerző és lantjátékos.
Fiatal éveiről szinte semmit nem tud a zenetörténet. Az bizonyos, hogy 1579-től Henry Cobham a párizsi angol nagykövet lantosa volt.
Mivel Franciaországban áttért a katolikus hitre, Angliába visszatérve nem kapott felvételt a királyi lantosok közé. Így Európában utazgatott, a brauschweigi herceg és a hesseni őrgróf meghízásának is eleget tett.
Nemsokára Itáliába utazott, ahol Velencében majd Firenzében neves zenészekkel és menekült angol katolikusokkal került kapcsolatba. Dowlandot megrémítette a hír, miszerint az emigránsok I. Erzsébet királynő meggyilkolására készülnek. A hírről beszámolt angol pártfogójának, majd rövidesen hazautazott, de változatlanul nem kapott komoly állást.
1598-1606 között igen komoly fizetésért IV. Keresztély dán király szolgálatába állt. Könnyelmű életvitele miatt vissza kellett térnie Angliába, ahol Walden lord udvarában helyezkedett el. Patrónusa révén végre 1612-ben I. Jakab udvar lantosává nevezték ki.
Londonban húnyt el.
Dowland saját korában virtuóz lantjátékáról várt ismertté Európa-szerte. Elsősorban táncdarabokat szerzett lantra (The Most Sacred Queen Elisabeth, Her Galliard), de vallásos zenéket, zsoltárokat is írt. Legkiemelkedőbb és legmaradandóbb műfaja azonban az air (Can she excuse my wrongs?), a lanttal kísért dal volt. Ebből négy gyűjteménye is megjelent még életében.
Mivel Franciaországban áttért a katolikus hitre, Angliába visszatérve nem kapott felvételt a királyi lantosok közé. Így Európában utazgatott, a brauschweigi herceg és a hesseni őrgróf meghízásának is eleget tett.Nemsokára Itáliába utazott, ahol Velencében majd Firenzében neves zenészekkel és menekült angol katolikusokkal került kapcsolatba. Dowlandot megrémítette a hír, miszerint az emigránsok I. Erzsébet királynő meggyilkolására készülnek. A hírről beszámolt angol pártfogójának, majd rövidesen hazautazott, de változatlanul nem kapott komoly állást.
1598-1606 között igen komoly fizetésért IV. Keresztély dán király szolgálatába állt. Könnyelmű életvitele miatt vissza kellett térnie Angliába, ahol Walden lord udvarában helyezkedett el. Patrónusa révén végre 1612-ben I. Jakab udvar lantosává nevezték ki.
Londonban húnyt el.
Dowland saját korában virtuóz lantjátékáról várt ismertté Európa-szerte. Elsősorban táncdarabokat szerzett lantra (The Most Sacred Queen Elisabeth, Her Galliard), de vallásos zenéket, zsoltárokat is írt. Legkiemelkedőbb és legmaradandóbb műfaja azonban az air (Can she excuse my wrongs?), a lanttal kísért dal volt. Ebből négy gyűjteménye is megjelent még életében.
* * * * *
Henry Purcell (1659-1695) az egyik leghíresebb barokk zeneszerző. A Londoni muzsikus itáliai és francia elemeket beemelésével alakította ki jellegzetes stílusát.
Sok komponirta-társához hasonlóan gyermekkórusban énekelt (ő a Chapel Royal énekkarában), majd mutálása után 14 évesen királyi hangszerkészítőként és -javítóként működiött, 1677-ben pedig elnyerte a „királyi hegedűsök házi zeneszerzője” posztot.
1679-től a Westminster-apátság orgonistája. Ezekben az években elsősorban egyházzenei műveket alkotott, zsoltárfeldolgozásokat, himnuszokat.1680-ban elveszi Frances Peters-t, aki hét gyermeket szült neki. Sajnos csak három gyermekük maradt életben.
1682-től királyi orgonista, a következő évben pedig udvari zeneszerzőnek nevezik ki.
Kései művei szinte mind színpadra íródtak. 1689-ben keletkezett egyetlen oprája a Dido és Aeneas, melynek egyik áriáját (Dido búcsúja) a zenedráma műfaj legszebbjeként tartanak számon.
Rendkívül híres az 1694-ből származó Te Deum and Jubilate is, melynek alkotásának évében lemondott a westminster-beli orgonista állásáról.
Halála után orgonája alá temették.
* * * * *
Georg Friedrich Handel (1685-1759) német származású barokk zeneszerző muzsikus. Mivel élete nagy részét Angliában töltötte, az angolok nemzeti zeneszerzőjüknek tartják. (ezt én is tanúsíthatom). Nagy hatással volt a bécsi klasszikusokra. 
1710-ben utazott Londonba Rinaldo című operájának bemutatójára, melyre a Haymarket színházban került sor.
1711-ben a hannoveri választófejedelem udvari karmestere lett, innen azonban gyakorlatilag megszökött, és 1712-ben Londonban telepedett le. Anna királynő évi 200 fontos járadékot biztosított számára. A királynő két év múlva utód nélkül meghalt, és a trónon I. György néven az a hannoveri választófejedelem követte, akitől Händel engedély nélkül távozott. A király természetesen hűvösen viselkedett a zeneszerzővel szemben, de egy történet szerint Händel egy 1717-es temzei kirándulás alkalmával előadott, erre az alkalomra írt zeneművel, a Vízi zené-vel engesztelte ki. Ez valószínűleg csak mendemonda.
1718-'20 között Chandos herceg zeneigazgatója, majd a Royal Academy of Music (Királyi Zenei Akadémia) zenei vezetője lett. Ekkorra London az európai operaélet központja lett.
A zeneszerző 1726-ban kapta meg az angol állampolgárságot - ekkorra már egész Európában ünnepelt komponista volt. Kinevezték a Royal Chapel zeneszerzőjévé, 1729-ben pedig összefogott Johann Jacob Heidegger intendánssal egy olasz társulat létrehozására. A színházba Itáliából hozott új énekeseket (már volt korábban egy hasonló, sikertelen kísérlete). 1734-ben a Covent Garden-színház élére került.
Robosztus természete volt, sokat küzdött zeneszerző-társaival (vetélytársaival), de a londoni közönség közönyével is. Ekkoriban keletkeztek a nagy mitológiai és bibliai tárgyú oratóriumai.
Az 1737. év rettenetes volt a muzsikus számára, hisz' csődbe jutott a színháza, agyvérzést kapott, erős bénulási tünetekkel. Aachen-ben kúráltatta magát, és felépülése után a munkakedve és munkabírása ismét a régi volt.
1742-ben Dublinban mutatták be oratóriumát, a Messiást. A Halleluja tételt Angliában az első bemutatója óta hagyományosan felállva hallgatja a közönség, illetve a kórussal együtt éneklik.
1759-ben a király nagyszabású ünnepséget szándékozott rendezni az aacheni béke megünneplésére, tűzijátékkal, zenével. Erre az alkalomra íródik megrendelésre a Tűzjáték-zene. A Vauxhall Gardens-ben rendezett főpróbáján tizenkétezer ember volt jelen, teljes közlekedési káoszt okozva Londonban. A mű és a tűzijátékos ünnepség óriási sikert aratott, és az uralkodó is elégedett volt.
Händel élete vége felé szembaj hatalmasodott el rajta, szürkehályog-műtétjei sikertelenek voltak (ugyanaz az orvos műtötte, aki Johann Sebastian Bach-ot is), ezután gyakorlatilag megvakult. A legenda szerint a How dark, oh Lord, are thy decrees című kórus írása közben vesztette el véglegesen a látását.
Robusztus testi-lelki tulajdonságai megőrizték életkedvét, noha a zeneszerzéssel ezután kevesebbet tudott foglalkozni, viszont élete végéig hangversenyezett, orgonadarabjait adta elő Londonban.
A Westminster-apátságban, Anglia nemzeti panteonjában temették el.
Benjamin Britten (1913-1976) zeneszerző, karmester, zongorista.
Britten apja tehetséges amatőr zenészként vezette be gyermekét a zene alapjainak elsajátításába. Ez annyira sikeres volt, hogy fia ötéves korában már komponált, és kilenc évesen befejezett egy vonósnégyest.
1927-től tanult zeneelméletet, és erősen hatott rá Bartók Béla és Arnold Schönberg minden ízében új zenéjét kedvelte. Ezzel párhuzamosan tanult a Royal College of Musicban is. Az itteni tanulmányok csalódást keltettek számára, sokkal jobban szeretett volna Bécsben tanulni, de ez csak álom maradt.
Ekkoriban már kezdett nyilvánvalóvá válni homoszexualitása, így találkozhatott 1935-ben W. H. Auden költővel, akinek a szövegeire a következő évben megírta az Op.8-as Our Hunting Fathers című dalciklusát. A kapcsolat közel négy évig tartott.
A következő – szakmai és magánéleti szempontból is – fontos kapcsolata Peter Pears tenorista volt, akivel élete végéig tartó kapcsolatban maradt, és ez a kapcsolat művészi szempontból igen gyümölcsözőnek bizonyult, többször adtak közös koncertet is (ezen a felvételen Schubert A szép molnárné dalciklus Hová? című dalát adják elő).
1937-ben aratta első külföldi sikerét: a Salzburgi Ünnepi Játékokon bemutatták Variations on a Theme of Frank Bridge című művét, amivel nemzetközi hírnevet szerzett.
Két év múlva a magánéletét érintő támadások miatt Amerikába utazott Pears-szel. Itt írta első színpadi művét, amit 1941-ben New York-ban mutattak be, és itt készült el a Pears számára írott első dalciklusával is.
Mivel mindketten pacifista elveket vallottak, megtagadták a katonai szolgálatot. Ennek ellenére 1942-ben visszatértek Angliába, hogy vigaszt nyújtva a lebombázott, romos területek lakosságának és a kórházak betegeinek, koncerteket adhassanak. A visszatérés után természetesen bíróság elé állították őket, de komolyabb büntetés nélkül megúszták az ügyet.
Ekkor írta a nem túl könnyű, ám irtó népszerű kósusművét, a Ceremony of Carols-t.
Még közvetlenül a visszatérés előtt a Koussevitzky Alapítvány új opera írásával bízta meg. Ennek eredményeként született meg a Peter Grimes, amelynek témáját Aldeburgh, a szülővárosához közeli halászfalu története ihlette. Az operát 1945-ben mutatta be Londonban a Sadler's Wells színház operatársulata, a főszerepet Peter Pears énekelte. Az opera kirobbanó sikert aratott, és ez ráirányította a komponista figyelmét az egyre inkább háttérbe szoruló opera műfajra. Britten még tucatnyi operát írt a következő években.
1947-ben megalapította az English Opera Group-ot, majd a következő évben az Aldeburgh-i Fesztivált, részben azért hogy előadhassák új műveit.
Britten társadalmi megítélése fokozatosan javult ugyan, de az igazi áttörés csak 1961-ben következett be, amikor az anglikán egyház felkérésére megírta a War Requiemet (Háborús rekviem), amelyet Coventry új székesegyházának az avatásakor adtak elő a következő évben. A bemutató énekszólamait Britten a korábbi ellenséges nemzetek énekeseinek szánta. A férfi szólamokat Pears és a német Dietrich Fisher-Diskau énekelte. Jellemző az akkori nemzetközi helyzetre, hogy a szovjet Galina Visnyevszkajá-t nem engedték ki Nagy-Britanniába. Szólamát végül Heather Harper ír szoprán énekelte, bravúros beugrással.
A '60-as években baráti viszonyt ápolt kiemelkedő szovjet zeneművészekkel, mint Sosztakovics-csal, akinek 14. szimfóniáját Britten dirigálásával mutatták be először Nyugat-Európában.
Britten 1965-ben Érdemrendet kapott (Order of Merit).
Élete utolsó évtizedében már beteges volt, de szinte végig alkotott.
1976-ban lord lett, címe Baron Britten of Aldeburgh volt. Néhány hónappal később szívinfarktusban hunyt el.
Händel apja a szász-weissenfelsi udvar alkalmazottja volt, aki fiát (aki 63 évvel volt fiatalabb nála!) jogi pályára szánta. Egy alkalommal a herceg hallotta orgonálni a gyereket, és ez eldöntötte a sorsát: apja beleegyezett, hogy zenét is tanuljon a gyermek. 1702-ben felvették a hallei egyetemre, és egy hónap múlva már a kálvinista templom orgonistai állását is megkapta. |
Händelt érdekelte az opera műfaja, ezért alig egy év múlva Hamburgba költözött, ahol az egyetlen városi operaház működött (a főúri udvarok kivételével). Hegedűsként és csembalistaként alkalmazták, és 1705-ben már be is mutatták első operáját, az Almirát.
Egy év múlva több itáliai meghívásnak is eleget tett, ahol sikert sikerre halmozott, és rengeteg zeneszerzővel megismerkedett.1710-ben utazott Londonba Rinaldo című operájának bemutatójára, melyre a Haymarket színházban került sor.
1711-ben a hannoveri választófejedelem udvari karmestere lett, innen azonban gyakorlatilag megszökött, és 1712-ben Londonban telepedett le. Anna királynő évi 200 fontos járadékot biztosított számára. A királynő két év múlva utód nélkül meghalt, és a trónon I. György néven az a hannoveri választófejedelem követte, akitől Händel engedély nélkül távozott. A király természetesen hűvösen viselkedett a zeneszerzővel szemben, de egy történet szerint Händel egy 1717-es temzei kirándulás alkalmával előadott, erre az alkalomra írt zeneművel, a Vízi zené-vel engesztelte ki. Ez valószínűleg csak mendemonda.
1718-'20 között Chandos herceg zeneigazgatója, majd a Royal Academy of Music (Királyi Zenei Akadémia) zenei vezetője lett. Ekkorra London az európai operaélet központja lett.
A zeneszerző 1726-ban kapta meg az angol állampolgárságot - ekkorra már egész Európában ünnepelt komponista volt. Kinevezték a Royal Chapel zeneszerzőjévé, 1729-ben pedig összefogott Johann Jacob Heidegger intendánssal egy olasz társulat létrehozására. A színházba Itáliából hozott új énekeseket (már volt korábban egy hasonló, sikertelen kísérlete). 1734-ben a Covent Garden-színház élére került.
Robosztus természete volt, sokat küzdött zeneszerző-társaival (vetélytársaival), de a londoni közönség közönyével is. Ekkoriban keletkeztek a nagy mitológiai és bibliai tárgyú oratóriumai.
Az 1737. év rettenetes volt a muzsikus számára, hisz' csődbe jutott a színháza, agyvérzést kapott, erős bénulási tünetekkel. Aachen-ben kúráltatta magát, és felépülése után a munkakedve és munkabírása ismét a régi volt.
1742-ben Dublinban mutatták be oratóriumát, a Messiást. A Halleluja tételt Angliában az első bemutatója óta hagyományosan felállva hallgatja a közönség, illetve a kórussal együtt éneklik.
1759-ben a király nagyszabású ünnepséget szándékozott rendezni az aacheni béke megünneplésére, tűzijátékkal, zenével. Erre az alkalomra íródik megrendelésre a Tűzjáték-zene. A Vauxhall Gardens-ben rendezett főpróbáján tizenkétezer ember volt jelen, teljes közlekedési káoszt okozva Londonban. A mű és a tűzijátékos ünnepség óriási sikert aratott, és az uralkodó is elégedett volt.
Händel élete vége felé szembaj hatalmasodott el rajta, szürkehályog-műtétjei sikertelenek voltak (ugyanaz az orvos műtötte, aki Johann Sebastian Bach-ot is), ezután gyakorlatilag megvakult. A legenda szerint a How dark, oh Lord, are thy decrees című kórus írása közben vesztette el véglegesen a látását.
Robusztus testi-lelki tulajdonságai megőrizték életkedvét, noha a zeneszerzéssel ezután kevesebbet tudott foglalkozni, viszont élete végéig hangversenyezett, orgonadarabjait adta elő Londonban.
A Westminster-apátságban, Anglia nemzeti panteonjában temették el.
* * * * *
Benjamin Britten (1913-1976) zeneszerző, karmester, zongorista.
Britten apja tehetséges amatőr zenészként vezette be gyermekét a zene alapjainak elsajátításába. Ez annyira sikeres volt, hogy fia ötéves korában már komponált, és kilenc évesen befejezett egy vonósnégyest.
1927-től tanult zeneelméletet, és erősen hatott rá Bartók Béla és Arnold Schönberg minden ízében új zenéjét kedvelte. Ezzel párhuzamosan tanult a Royal College of Musicban is. Az itteni tanulmányok csalódást keltettek számára, sokkal jobban szeretett volna Bécsben tanulni, de ez csak álom maradt.Ekkoriban már kezdett nyilvánvalóvá válni homoszexualitása, így találkozhatott 1935-ben W. H. Auden költővel, akinek a szövegeire a következő évben megírta az Op.8-as Our Hunting Fathers című dalciklusát. A kapcsolat közel négy évig tartott.
A következő – szakmai és magánéleti szempontból is – fontos kapcsolata Peter Pears tenorista volt, akivel élete végéig tartó kapcsolatban maradt, és ez a kapcsolat művészi szempontból igen gyümölcsözőnek bizonyult, többször adtak közös koncertet is (ezen a felvételen Schubert A szép molnárné dalciklus Hová? című dalát adják elő).
1937-ben aratta első külföldi sikerét: a Salzburgi Ünnepi Játékokon bemutatták Variations on a Theme of Frank Bridge című művét, amivel nemzetközi hírnevet szerzett.
Két év múlva a magánéletét érintő támadások miatt Amerikába utazott Pears-szel. Itt írta első színpadi művét, amit 1941-ben New York-ban mutattak be, és itt készült el a Pears számára írott első dalciklusával is.
Mivel mindketten pacifista elveket vallottak, megtagadták a katonai szolgálatot. Ennek ellenére 1942-ben visszatértek Angliába, hogy vigaszt nyújtva a lebombázott, romos területek lakosságának és a kórházak betegeinek, koncerteket adhassanak. A visszatérés után természetesen bíróság elé állították őket, de komolyabb büntetés nélkül megúszták az ügyet.
Ekkor írta a nem túl könnyű, ám irtó népszerű kósusművét, a Ceremony of Carols-t.
Még közvetlenül a visszatérés előtt a Koussevitzky Alapítvány új opera írásával bízta meg. Ennek eredményeként született meg a Peter Grimes, amelynek témáját Aldeburgh, a szülővárosához közeli halászfalu története ihlette. Az operát 1945-ben mutatta be Londonban a Sadler's Wells színház operatársulata, a főszerepet Peter Pears énekelte. Az opera kirobbanó sikert aratott, és ez ráirányította a komponista figyelmét az egyre inkább háttérbe szoruló opera műfajra. Britten még tucatnyi operát írt a következő években.
1947-ben megalapította az English Opera Group-ot, majd a következő évben az Aldeburgh-i Fesztivált, részben azért hogy előadhassák új műveit.
Britten társadalmi megítélése fokozatosan javult ugyan, de az igazi áttörés csak 1961-ben következett be, amikor az anglikán egyház felkérésére megírta a War Requiemet (Háborús rekviem), amelyet Coventry új székesegyházának az avatásakor adtak elő a következő évben. A bemutató énekszólamait Britten a korábbi ellenséges nemzetek énekeseinek szánta. A férfi szólamokat Pears és a német Dietrich Fisher-Diskau énekelte. Jellemző az akkori nemzetközi helyzetre, hogy a szovjet Galina Visnyevszkajá-t nem engedték ki Nagy-Britanniába. Szólamát végül Heather Harper ír szoprán énekelte, bravúros beugrással.
A '60-as években baráti viszonyt ápolt kiemelkedő szovjet zeneművészekkel, mint Sosztakovics-csal, akinek 14. szimfóniáját Britten dirigálásával mutatták be először Nyugat-Európában.
Britten 1965-ben Érdemrendet kapott (Order of Merit).
Élete utolsó évtizedében már beteges volt, de szinte végig alkotott.
1976-ban lord lett, címe Baron Britten of Aldeburgh volt. Néhány hónappal később szívinfarktusban hunyt el.