Kodály-emlékév az idei: országszerte programokat szerveztek a zeneszerző születésének 125. és halálának 40. évfordulójára.
Szerény megítélésem szerint méltóbb módon kellene ápolnunk a zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus emlékét.
Az, hogy az oktatási rendszerben az ének-zene tantárgy súlytalan, nyilvánvaló. Kodály életében 120 tagozatos iskola működött, számolatlan jó színvonalon dolgozó kórussal.
És ma?
…
Mi, magyarok – úgy tűnik – nem izgatjuk magunkat Kodály gondolatainak befogadásában. Pedig Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című mozifilmjében az idegenekkel való kommunikáció eszköze a szolmizációs kézjelek használata. A szereplők többször is említik Kodály nevét.
De a salzburgiak is büszkék Mozartra, akiről még csokoládét is elneveztek…
Kifejtette, hogy nem tartja nagyra a zeneszerzőt. A „valaki” Bartók, bár be kell vallania, az ő zenéjét meg egyáltalán nem szereti.
Ebből egy csapásra kiderült: egyikük munkásságát sem ismeri, mert a nagyon elvont muzsikák mellett igazán fülbemászó darabokat is írt Bartók, melyek befogadása nem megterhelő.
Én nagyon kedvelem Kodály kórusműveit; a Psalmus, a Galántai táncok, de elsősorban a Háry kifejezetten a kedvencem.
Rendben, az ízlés szubjektív dolog, nem kell mindenkinek mindenkiért rajongani, és főleg nem azokért, amikért én.
De ezen kívül érdemes olvasni írásait is, melyek mind a mai napig érvényesek, és rengeteget lehet belőlük tanulni.
Akárhogy is van, mi (mármint az utókor) az ő munkájához nem tudtunk hozzátenni (remélhetőleg egyelőre), csak rombolni belőle.
És közismert, hogy rengeteg olyan ember él, aki csak úgy tud a másik fölébe nőni, ha a sárba tapossa, és úgy áll rá.
Ennek eszköze az a komplex (tehát nem „csupán” zenei) nevelés, mely a gyermek születése előtt kilenc hónappal kezdődik.