Pangea az a szuperkontinens, amely a paleozoikum és mezozoikum korszakokban létezett és amelyből a lemeztektonikai mozgások révén kivált minden mai kontinens - azaza a kőzetlemezek, rajtuk a kontinensek is, mint hatalmas tutajok úsznak az asztenoszféra részlegesen olvadt, képlékeny anyagán.
A nevet először valószínűleg a német Alfred Wegener, a "kontinensek vándorlása" elmélet felvetője használta 1920-ban.
A Pangea nagyjából vastag kifli alakú volt, a két begörbülő vége a Tethys-tengert fogta közre. A kontinens hatalmas mérete miatt belső területei nagyon szárazak lehettek. A szárazföldi állatok a Pangeán keresztül gyakorlatilag a mai Északi-sarktól a Déli-sarkig szabadon vándorolhattak. A szuperkontinenst körbefogó ősóceán neve: Panthalassza.
A Pangea mintegy 180 millió évvel ezelőtt kezdett darabokra törni, amelyek később tovább töredeztek és megszülettek a mai kontinensek.
Nem a Pangea volt az első szuperkontinens. A fellelhető bizonyítékokból a tudósok rekonstruálták a 600 millió évvel ezelőtt létrejött, Pannotiának nevezett elődjét, ami 50 millió évig létezett. A Rodinia egy még korábbi lehetséges szuperkontinens, kb. 1,1 milliárd évvel ezelőtt születhetett és 750 millió évvel ezelőtt szűnhetett meg.
A kontinensek vándorlása és a jelenkori tektonikai ismeretek nagymértékű bővülése több kutatót arra indított, hogy modellezzék a kontinensek jövőbeli elhelyezkedését. A Texas Egyetem geológusa és kollégái eredményei szerint a mai földrészek egyesülésével 250 millió év múlva a Földön egyetlen „szuperkontinens”, Pangea Ultima terpeszkedik majd, amelyet minden oldalról a hatalmas világóceán vesz körül, a mai Atlanti-óceán pedig beltengerré zsugorodva ágyazódik be a kontinens közepébe.
A nevet először valószínűleg a német Alfred Wegener, a "kontinensek vándorlása" elmélet felvetője használta 1920-ban.
A Pangea nagyjából vastag kifli alakú volt, a két begörbülő vége a Tethys-tengert fogta közre. A kontinens hatalmas mérete miatt belső területei nagyon szárazak lehettek. A szárazföldi állatok a Pangeán keresztül gyakorlatilag a mai Északi-sarktól a Déli-sarkig szabadon vándorolhattak. A szuperkontinenst körbefogó ősóceán neve: Panthalassza.
A Pangea mintegy 180 millió évvel ezelőtt kezdett darabokra törni, amelyek később tovább töredeztek és megszülettek a mai kontinensek.
Nem a Pangea volt az első szuperkontinens. A fellelhető bizonyítékokból a tudósok rekonstruálták a 600 millió évvel ezelőtt létrejött, Pannotiának nevezett elődjét, ami 50 millió évig létezett. A Rodinia egy még korábbi lehetséges szuperkontinens, kb. 1,1 milliárd évvel ezelőtt születhetett és 750 millió évvel ezelőtt szűnhetett meg.
A kontinensek vándorlása és a jelenkori tektonikai ismeretek nagymértékű bővülése több kutatót arra indított, hogy modellezzék a kontinensek jövőbeli elhelyezkedését. A Texas Egyetem geológusa és kollégái eredményei szerint a mai földrészek egyesülésével 250 millió év múlva a Földön egyetlen „szuperkontinens”, Pangea Ultima terpeszkedik majd, amelyet minden oldalról a hatalmas világóceán vesz körül, a mai Atlanti-óceán pedig beltengerré zsugorodva ágyazódik be a kontinens közepébe.
A bolygó felszíne folyamatos mozgásban van, ezért a földrészek ütközése, „összeállása”, majd újbóli szétdarabolódása már többször végbement a Föld története során, és valószínűleg a jövőben is számíthatunk egy szuperkontinens létrejöttére.
Nem szabad azonban őrült száguldásra gondolni, a földrészeket hajtó áramlások kialakulásának mechanizmusát nem ismerjük, nehéz megjósolni, hogy a ma ható erőkkel a jövőben is számolhatunk-e.
Az Atlanti-óceán például már „második életét éli”: elődje, a Iapetus-óceán a Pangea kialakulásakor szűnt meg. A földtani megfigyelések azt mutatják, hogy a Dunántúli-középhegység egykor az Alpokban helyezkedett el, mára azonban több száz kilométerre keletre vándorolt. Ugyanígy a nagy mozgások miatt a Mecsek is mérhetően, évi három centimétert emelkedik.
Mintegy 250 millió éves vándorlás után valószínűsíthető, hogy a földrészek ismét összeállnak. A folyamat egyébként már elkezdődött, Afrika a Földközi-tenger alatt már összeütközött Európával.
Afrika és Eurázsia összeolvadásával eltűnik a Földközi-tenger, és az olasz csizma is, az óriási földdarab az óramutató járásával ellentétes irányban fordul, de még kivehetők lesznek az egykori kontinensek körvonalai. Az Atlanti-óceán középvonalától kelet-nyugat irányban tágul, ellentétes irányba tolva az új földrészt és Amerikát. Olyannyira, hogy „a másik oldalon” Alaszka már-már összeér Szibériával, Kalifornia pedig megközelíti Kamcsatkát. Az Antarktisz Dél-Amerika felé mozdul, amely pedig Észak-Amerika keleti partjai felé csúszik.
Százötvenmillió év múlva azonban Amerika már Európa felé veszi az irányt, a Csendes-óceán újra kinyílik, az Atlanti pedig egyre keskenyebb lesz. Ausztrália délen összekapcsolódik az Antarktisszal, és észak felé már Eurázsiával is közvetlen kapcsolatba kerül. Észak- és Dél-Amerika még viszonylag megtartja a mai alakját, és Afrika partvidéke is felismerhető. Európát azonban eldeformálja, észak-déli irányból összepréseli Afrika roppant tömegének a nyomása.
Az Ibériai-félsziget kelet-nyugati irányban megnyúlik, és a Sarkkörre kerül, épp egy földrajzi szélességre a tucatnyi szigetre töredezett Nagy-Britanniával. A Skandináv-félsziget délnyugati szegélye „ráborul” Dániára, a Balti-tenger beltengerré válik.
Amerika 200 millió év múlva nyomódik Afrika déli, délkeleti partjainak, a Tűzföld találkozik az egykori Délkelet-Ázsiával. A folyamat Ausztrália és az Antarktisz csatlakozásával zárul le.
Nem szabad azonban őrült száguldásra gondolni, a földrészeket hajtó áramlások kialakulásának mechanizmusát nem ismerjük, nehéz megjósolni, hogy a ma ható erőkkel a jövőben is számolhatunk-e.
Az Atlanti-óceán például már „második életét éli”: elődje, a Iapetus-óceán a Pangea kialakulásakor szűnt meg. A földtani megfigyelések azt mutatják, hogy a Dunántúli-középhegység egykor az Alpokban helyezkedett el, mára azonban több száz kilométerre keletre vándorolt. Ugyanígy a nagy mozgások miatt a Mecsek is mérhetően, évi három centimétert emelkedik.
Mintegy 250 millió éves vándorlás után valószínűsíthető, hogy a földrészek ismét összeállnak. A folyamat egyébként már elkezdődött, Afrika a Földközi-tenger alatt már összeütközött Európával.
Afrika és Eurázsia összeolvadásával eltűnik a Földközi-tenger, és az olasz csizma is, az óriási földdarab az óramutató járásával ellentétes irányban fordul, de még kivehetők lesznek az egykori kontinensek körvonalai. Az Atlanti-óceán középvonalától kelet-nyugat irányban tágul, ellentétes irányba tolva az új földrészt és Amerikát. Olyannyira, hogy „a másik oldalon” Alaszka már-már összeér Szibériával, Kalifornia pedig megközelíti Kamcsatkát. Az Antarktisz Dél-Amerika felé mozdul, amely pedig Észak-Amerika keleti partjai felé csúszik.
Százötvenmillió év múlva azonban Amerika már Európa felé veszi az irányt, a Csendes-óceán újra kinyílik, az Atlanti pedig egyre keskenyebb lesz. Ausztrália délen összekapcsolódik az Antarktisszal, és észak felé már Eurázsiával is közvetlen kapcsolatba kerül. Észak- és Dél-Amerika még viszonylag megtartja a mai alakját, és Afrika partvidéke is felismerhető. Európát azonban eldeformálja, észak-déli irányból összepréseli Afrika roppant tömegének a nyomása.
Az Ibériai-félsziget kelet-nyugati irányban megnyúlik, és a Sarkkörre kerül, épp egy földrajzi szélességre a tucatnyi szigetre töredezett Nagy-Britanniával. A Skandináv-félsziget délnyugati szegélye „ráborul” Dániára, a Balti-tenger beltengerré válik.
Amerika 200 millió év múlva nyomódik Afrika déli, délkeleti partjainak, a Tűzföld találkozik az egykori Délkelet-Ázsiával. A folyamat Ausztrália és az Antarktisz csatlakozásával zárul le.
A világon egyetlen hatalmas szárazföld lesz ismét, amelyet egyetlen hatalmas óceán vesz majd körbe. Középpontja nagyjából a 0. szélességi (Egyenlítő) és a 0. hosszúsági kör metszéspontjánál lesz, ahol mutatóba megmarad az Atlanti-óceán is, mint az Pangea Ultima déli beltengere.