A "Keleti Brüggen"-ként is emlegetett Czidra László a koncertek mellett sokat tett azért is, hogy itthon is elinduljon végre szélesebb körben az ún. régizenei játékmód elsajátítása, az 1800-as évek előtti korok, zenei stílusok kutatása. 
Czidra László (1940. február 10. Budapest - 2001. január 21. Budapest), blockflöteművész, zenetudós, a magyarországi régizene-mozgalom kiemelkedő alakja, a Camerata Hungarica alapítója.
Czidra László (1940. február 10. Budapest - 2001. január 21. Budapest), blockflöteművész, zenetudós, a magyarországi régizene-mozgalom kiemelkedő alakja, a Camerata Hungarica alapítója.Tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdte 1954-ben. 1959-ben felvételt nyert a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol diplomáját 1963-ban szerezte oboa szakon.
1963-'68 között oboista volt a Postás Szimfonikus Zenekarban. 1969-ben megalapította a hazai és nemzetközi sikereket elért Camerata Hungarica együttest, melynek furulya-szólistája és vezetője is volt egyben. Még alig ismerték őket, már megjelent első lemezük, a Chorearum Collectanea, amely magyar és magyar vonatkozású későreneszánsz táncokat tartalmaz. A zenei szakemberek a magyarországi reneszánsz feltámadásáról beszéltek, és hangversenyek sora következett először Magyarországon, majd Európában, később pedig az egész világon ismertté vált Czidra kutató és előadói munkája. Célja, sikerének titka az volt, hogy a korabeli zenét (reneszánsz és barokk, sőt a jazz), korabeli hangszereléssel szólaltassa meg mind a szólista, mind a zenekar. Ez eleinte sok gondot jelentett a hangszerek beszerzési nehézségei miatt.
1979-'88-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a régi zene előadási gyakorlatát tanította meghívott előadóként tíz éven keresztül.
1993-tól blockflötetanárként dolgozott a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában. Tagja volt még Hacky Tamás kísérőzenekarának, az Ex-Antiquis együttesnek is.
Egyedülálló ismerője és alkalmazója a barokk előadói gyakorlatnak és díszítéstechnikának, e téren a Liszt Ferenc Kamarazenekar állandó tanácsadója volt.
Tagadhatatlan, hogy legalább olyan fontos volt számára a közönség pillanatnyi hangulata, mint az adott tétel karaktere. De az is bizonyos, hogy még ma is kevesen tudnak annyit a régizenéről, mint amennyit ő tudott. Ám számára az elméleti háttér csupán alapot szolgáltatott a muzsikáláshoz. Hét évvel halála után azonban szinte teljesen elcsitultak a személye körüli viták. Továbbra is beskatulyázhatatlan ’színfoltként’ virít az 1500-1600-as évek előadói gyakorlatán. Olyan megismételhetetlen alakja volt a magyar zeneéletnek, ami igen ritka, a régizene keretein belül pedig egészen kivételes jelenség hazánkban. Az egyéni díszítések, az oly sokat vitatott vibrato-használat kérdése ugyanis rögtön eltörpült, ha csak a legegyszerűbb kis tánctételt játszotta hangszerén. Egyéni hangszíne, energikus hangvétele, lebilincselő előadói készsége mindenki számára befogadhatóvá tette az egyébként oly sokszor papírízű régizenét.
Repertoárjában olyan nagy barokk zeneszerzők művei szerepeltek, mint Bach, Händel, Telemann, Vivaldi, Corelli, Marcello.
Hat önálló albuma jelent meg, a Camerata Hungaricával pedig 12 reneszánsz és korabarokk műsort tartalmazó lemezt készített.
Számos külföldi koncertje mellett több pedagógiai tanulmányt írt, életének utolsó évtizedében pedig tevékenysége a tanításra, illetve pedagógiai célú kották kiadására tevődött át. Metodikai kiadványai, darabgyűjteményei a hazai furulyaoktatás alapját képezik.
Élete vége felé megosztotta a hazai régizenész társadalom tagjait, mondván: az apró előadói fogások tekintetében meglehetősen nagy szabadsággal kezeli a kutatások eredményeit.
Munkáját 1981-ben Liszt Ferenc-díjjal ismerték el, 2006-ban az Oktatási Minisztérium posztumusz Apáczai Csere János-díjjal tüntette ki.
1963-'68 között oboista volt a Postás Szimfonikus Zenekarban. 1969-ben megalapította a hazai és nemzetközi sikereket elért Camerata Hungarica együttest, melynek furulya-szólistája és vezetője is volt egyben. Még alig ismerték őket, már megjelent első lemezük, a Chorearum Collectanea, amely magyar és magyar vonatkozású későreneszánsz táncokat tartalmaz. A zenei szakemberek a magyarországi reneszánsz feltámadásáról beszéltek, és hangversenyek sora következett először Magyarországon, majd Európában, később pedig az egész világon ismertté vált Czidra kutató és előadói munkája. Célja, sikerének titka az volt, hogy a korabeli zenét (reneszánsz és barokk, sőt a jazz), korabeli hangszereléssel szólaltassa meg mind a szólista, mind a zenekar. Ez eleinte sok gondot jelentett a hangszerek beszerzési nehézségei miatt.
1979-'88-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a régi zene előadási gyakorlatát tanította meghívott előadóként tíz éven keresztül.
1993-tól blockflötetanárként dolgozott a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában. Tagja volt még Hacky Tamás kísérőzenekarának, az Ex-Antiquis együttesnek is.
Egyedülálló ismerője és alkalmazója a barokk előadói gyakorlatnak és díszítéstechnikának, e téren a Liszt Ferenc Kamarazenekar állandó tanácsadója volt.
Tagadhatatlan, hogy legalább olyan fontos volt számára a közönség pillanatnyi hangulata, mint az adott tétel karaktere. De az is bizonyos, hogy még ma is kevesen tudnak annyit a régizenéről, mint amennyit ő tudott. Ám számára az elméleti háttér csupán alapot szolgáltatott a muzsikáláshoz. Hét évvel halála után azonban szinte teljesen elcsitultak a személye körüli viták. Továbbra is beskatulyázhatatlan ’színfoltként’ virít az 1500-1600-as évek előadói gyakorlatán. Olyan megismételhetetlen alakja volt a magyar zeneéletnek, ami igen ritka, a régizene keretein belül pedig egészen kivételes jelenség hazánkban. Az egyéni díszítések, az oly sokat vitatott vibrato-használat kérdése ugyanis rögtön eltörpült, ha csak a legegyszerűbb kis tánctételt játszotta hangszerén. Egyéni hangszíne, energikus hangvétele, lebilincselő előadói készsége mindenki számára befogadhatóvá tette az egyébként oly sokszor papírízű régizenét.
Repertoárjában olyan nagy barokk zeneszerzők művei szerepeltek, mint Bach, Händel, Telemann, Vivaldi, Corelli, Marcello.
Hat önálló albuma jelent meg, a Camerata Hungaricával pedig 12 reneszánsz és korabarokk műsort tartalmazó lemezt készített.
Számos külföldi koncertje mellett több pedagógiai tanulmányt írt, életének utolsó évtizedében pedig tevékenysége a tanításra, illetve pedagógiai célú kották kiadására tevődött át. Metodikai kiadványai, darabgyűjteményei a hazai furulyaoktatás alapját képezik.
Élete vége felé megosztotta a hazai régizenész társadalom tagjait, mondván: az apró előadói fogások tekintetében meglehetősen nagy szabadsággal kezeli a kutatások eredményeit.
Munkáját 1981-ben Liszt Ferenc-díjjal ismerték el, 2006-ban az Oktatási Minisztérium posztumusz Apáczai Csere János-díjjal tüntette ki.