81 éves korában Moszkvában meghalt Vjacseszlav Tyihonov színművész. Az Oroszországban máig rendkívül népszerű 81 esztendős színészt december 4-én pénteken érte a halál egy moszkvai kórházban, ahová a közelmúltban szállították be szívinfarktussal.
Pályafutását az ötvenes években kezdte, több tucatnyi szovjet, később orosz filmben szerepelt. Gyakran formált meg olyan szovjet hősöket, akik a kommunista eszmék győzelméért küzdenek. Leghíresebb szerepét A tavasz 17 pillanata című tizenkét részes tévéfilmsorozatban játszotta el.
A sorozat 1973-ban készült Julian Szemjonov regénye alapján, Tatyjana Lioznova rendezésében. A magyar nézők egy évvel később láthatták.
Tyihonov Makszim Makszimovics Iszajev őrnagyot, a zseniális orosz kémet alakította, aki Max Otto von Stirlitz néven férkőzött a náci vezetők közelébe.
Stirlitz valóságos népi hős lett: Borisz Jelcin elnöksége idején egy felmérés kiderítette, hogy az orosz filmhősök közül a választók legszívesebben Stirlitzet látnák az elnöki székben.
A nép emlékezetébe nemcsak Stirlic alakja vonult be, hanem a hihetetlenül leleményes szovjet kém ideálját megformáló színész, Vjacseszlav Tyihonov is.
Az idő soha-soha meg nem áll / az órák róják szüntelen útjukat" = A tavasz 17 pillanata, hetvenes évek, tévéfilm gonosz, agyafúrt nácik, szemfüles és okos szovjetek. Vitathatatlanul a film nagy erénye, hogy megkímélte a nézőt a szovjetbarát propagandától - bár néha azért szó esik Marxról és a kommunizmusról.
A cím mellett mindenkinek ismerős a Strilitz név is, amely a ravasz hírszerző személyének a szinonimája lett – mindannak ellenére, hogy a legtöbb filmrajongónak nem volt lehetősége végignézni az alapművet, mert annak vetítését a rendszerváltás után mindegyik csatorna elfelejtette. Az 1973-ban bemutatott legendás filmsorozat az azóta eltelt három évtizedben mégsem veszített népszerűségéből.
Azt mesélik, hogy a legelső vetítéskor szinte kihaltak Moszkva közterei, megszűnt a bűnözés az utcákon, megnőtt az áramfogyasztás és csökkent a vízfogyasztás - mindenki a képernyők előtt ült.
Külön érdekessége a filmnek, hogy egy nő készítette, és Tatyjána Lioznova neve sem maradt volna fenn, ha nem készíti el ez a sorozatot, amely megejtő női szeretettel ábrázolta a férfiak nyers világát. A rendezőnő beszélt arról, hogy maga Leonyid Berzsnyev, az SZKP KB főtitkára is minden este ott ült a televízió előtt, hogy megnézze a kém legújabb törénetét.
A sorozat 1973-ban készült Julian Szemjonov regénye alapján, Tatyjana Lioznova rendezésében. A magyar nézők egy évvel később láthatták.
Tyihonov Makszim Makszimovics Iszajev őrnagyot, a zseniális orosz kémet alakította, aki Max Otto von Stirlitz néven férkőzött a náci vezetők közelébe.
Stirlitz valóságos népi hős lett: Borisz Jelcin elnöksége idején egy felmérés kiderítette, hogy az orosz filmhősök közül a választók legszívesebben Stirlitzet látnák az elnöki székben.
A nép emlékezetébe nemcsak Stirlic alakja vonult be, hanem a hihetetlenül leleményes szovjet kém ideálját megformáló színész, Vjacseszlav Tyihonov is.
Az idő soha-soha meg nem áll / az órák róják szüntelen útjukat" = A tavasz 17 pillanata, hetvenes évek, tévéfilm gonosz, agyafúrt nácik, szemfüles és okos szovjetek. Vitathatatlanul a film nagy erénye, hogy megkímélte a nézőt a szovjetbarát propagandától - bár néha azért szó esik Marxról és a kommunizmusról.A cím mellett mindenkinek ismerős a Strilitz név is, amely a ravasz hírszerző személyének a szinonimája lett – mindannak ellenére, hogy a legtöbb filmrajongónak nem volt lehetősége végignézni az alapművet, mert annak vetítését a rendszerváltás után mindegyik csatorna elfelejtette. Az 1973-ban bemutatott legendás filmsorozat az azóta eltelt három évtizedben mégsem veszített népszerűségéből.
Azt mesélik, hogy a legelső vetítéskor szinte kihaltak Moszkva közterei, megszűnt a bűnözés az utcákon, megnőtt az áramfogyasztás és csökkent a vízfogyasztás - mindenki a képernyők előtt ült.
Külön érdekessége a filmnek, hogy egy nő készítette, és Tatyjána Lioznova neve sem maradt volna fenn, ha nem készíti el ez a sorozatot, amely megejtő női szeretettel ábrázolta a férfiak nyers világát. A rendezőnő beszélt arról, hogy maga Leonyid Berzsnyev, az SZKP KB főtitkára is minden este ott ült a televízió előtt, hogy megnézze a kém legújabb törénetét.
A 3 év alatt elkészült 12 részes filmet a rettegett orosz titkosszolgálat, a KGB rendelte meg, és az első ember, aki látta, valószínűleg Jurij Andropov, akkori KGB-főnök, későbbi pártfőtitkár volt. Lioznova szerint Andropov nem sokat cenzúrázott, csak a közreműködő KGB-szakértők nevét húzatta ki a film végéről, és kérésére helyezték el a filmben a német munkásmozgalomról szóló betétet.
Ma már szinte senki sem tudja elképzelni, hogy más is eljátszhatta volna Stirlic szerepét, de Lioznova szerint akkor szinte a véletlenen múlt, hogy rá esett a választás. A már ismert Tyihonovnak ez volt a hetedik filmszerepe, és sokat nyomott a latban, hogy éppen akkor szabad volt, nem voltak színházi kötelezettségei, és elvállalta a hosszú ideig tartó forgatást.
Ma már szinte senki sem tudja elképzelni, hogy más is eljátszhatta volna Stirlic szerepét, de Lioznova szerint akkor szinte a véletlenen múlt, hogy rá esett a választás. A már ismert Tyihonovnak ez volt a hetedik filmszerepe, és sokat nyomott a latban, hogy éppen akkor szabad volt, nem voltak színházi kötelezettségei, és elvállalta a hosszú ideig tartó forgatást.
Filmkritikusok egyetértenek, hogy az A tavasz 17 pillanata - a legelső szovjet tévésorozatok egyike - újszerűen mutatta be a múltat. Talán Lioznova realista filmje volt az első, amelyben a náci vezetőket, köztük a birodalmi biztonsági főhivatal (RSHA) és a német titkosrendőrség parancsnokait, például az utóbbi hivatalvezetőjét, Müllert - a korábbiakkal ellentétben - nem eszetlennek, együgyűnek, hanem ügyesnek és rendkívül ravasznak ábrázolta. Ráadásul a náci vezetős fontos emberi érzelmekkel bíró személyiségek is, akik kifejezetten szellemesek: a film szinte minden részében van közöttük egy-egy filozofáló beszélgetés. Müller, a Gestapo főnöke maga is ilyen figura – éppen ezért lesz ő a legveszélyesebb ellenfele Stirlitznek. Schellenberg SS-Brigadeführer (Oleg Tabakov) maga a hivatali cinizmus, de nem lehet tőle elvitatni az intelligenciát, Bormann pedig, aki a szovjet történetírás egyik legutáltabb alakja, ravasz emberként mutatkozik be. De kiemelt szerepet kap még a filmben Himmler, Gőring, és Hitler is megjelenik benne néhány képsor erejéig.
A nácik ilyetén ábrázolása persze nem volt a véletlen műve: a filmnek a kémtevékenységhez kellett kedvet csinálnia, így az ellenséget sem lehetett szörnyetegekként ábrázolni.
Stirlitz nem valami akcióhős (a filmben gyakorlatilag nincs erőszakos jelenet), hanem egy, már ötven év körüli díszegyenruhában feszítő aktakukac, akin látszik, hogy megszenvedi a szakmáját: halálosan fáradt és megkeseredett, már-már depressziós. Nincs az életében sem szórakozás, sem egy nő, sem barátok: egy öregedő, magányos férfi ő, akit elszakított a sors a hazájától, egy olyan egyenruhában jár-kel, amit gyűlöl, és akinek mégis az utolsó pillanatig állnia kell a sarat az őt és másokat fenyegető folyamatos életveszélyben.
Másrészt szovjet hírszerző nem szerepelt a német elhárításnál.
Az ugyan tény, hogy Himmler ki akart egyezni a nyugati hatalmakkal – csak éppen nem Svájcon és nem Dullesen keresztül - mint a trténet meséli.
A legújabb kutatások szerint Stirlic "prototípusa" egy bizonyos Willi Lehman lehetett. A "tiszta vérű" német az 1920-es évektől a kémelhárítás, majd a politikai rendőrség, a Gestapo tiszjeként szolgált. Ki nem állhatta Hitler törtető pribékjeit, ráadásul nyugdíjazás nélkül elbocsátották, így 1929-től önként kínálta fel szolgálatait a szovjeteknek. A Breitenbach fedőnevet kapott ügynök azonban tragikus sorsra jutott: 1942-ben leleplezték és feltehetően kivégezték.
Másik forrás szerint 1995-ben halt meg Jan Csernyak nevű szovjet hírszerző, akiről Szemjonov Stirlitz alakját mintázta. Csernyak 1930-'45 között Németországban dolgozott, több tucat ügynöki hálózatot hozott létre, és a háború alatt az ő jelentései alapján állították föl a német repülőgépeket figyelő radarállomásokat, de információit még az atomfegyver kifejlesztésének kezdeti szakaszában is fölhasználták. A kém világháború utáni életéről azonban semmit sem tudunk. Azonban halála előtt pár nappal mégis megkapta a jutalmát: Mihail Kolesznyikov tábornok, a vezérkari főnök és a katonai hírszerzés parancsnoka, továbbá Fjodor Ladigin vezérezredes halálos ágyán átadta neki az „Oroszország hőse” kitüntetést a világháború alatt végzett érdemeiért.
A mű alapját képező könyv Julian Szemjonov (1931-1993) alkotása volt. Ő a maga idejében a szovjet közönség és irodalomkritika körülrajongott szerzőjének számított. Rendszeresen kiküldték (hadi)tudósítóként olyan külföldi helyszínekre, amelyekről az átlagos szovjet hírlapíró nem is gondolhatott, továbbá a KGB is bizalmas viszonyt ápolt vele.
Szemjonov már egészen korán kitalálta magában a német belbiztonsági szervekbe beépült szovjet hírszerző alakját - a „Vihar őrnagy” c. könyvében már szerepelt Stirlitz, aki a németek által aláaknázott Krakkót mentette meg a pusztulástól.
A „Tavasz tizenhét pillanata” először 1961-ben megjelent folytatásokban, majd 1968-ban könyv alakban – Magyarországon a mára már legendás Albatrosz-sorozatban jelent meg 1971-ben „Stirlitz-dosszié” címen. Ez csak egy állomás volt a könyv sikerútján: az első megjelenése után sorra kiadták a szocialista tömb államaiban és mindenütt méltó elismerést nyert mind az olvasóközönség, mind a kritika által.
1945. márciusában kezdődnek az események. Eredeti nevén Makszim Iszajev őrnagy, jelenleg Ott von Stirlitz (Vjacseszlav Tyihonov), az RSHA, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. hivatalának (hírszerzés) vezető beosztottja, SS-Standartenführer (ezredes), az SS és GESTAPO középvezetésébe hosszú évek óta beépült szovjet titkosszolgálati tiszt számára élete egyik legnagyobb kihívása következik el: le kell lepleznie azokat, akik különalkut akarnak kötni a nyugati hatalmakkal annak érdekében, hogy az egyesült német-nyugati haderő keleten megfordítsa a háború sorsát. A célszemély, aki a különbéke puhatolódzásai fogadja, maga Alan Dulles, az amerikai elhárítás svájci helytartója.
Stirlitz elsődleges gyanúsítottja Himmler lesz, az SS Reichführere, aki közben valóban elküldi egyik emberét Svájcba, hogy ott az amerikaiakkal tárgyaljon a fegyverszünetről és az átállásról, meg persze Hitler megbuktatásáról. Stirlitznek egyrészt el kell hárítania a védelmébe vett német belső ellenállókra fenekedő veszélyt, továbbá ki kell választania közülük azt a megfelelő embert egy svájci útra, akinek a feladata a nyugati hatalmak informálása lesz a német különbéke lehetetlenségéről. Választása két életidegen értelmiségire esik. Pleischner professzor (Jevgenyij Jevsztignyejev) Svájcban lebukik, és öngyilkos lesz. Schlag lelkésznek (Rosztyiszlav Pljatt) a nyaka körül is megszorul a hurok, amikor az egyik GESTAPO-ügynök nyomot lel a saját rádióadójához, majd kibombázzák magát az adóállomást is és az ott ténykedő házaspár női tagja (Käthe, azaz Kátya – Ekatyerina Gradova) az elhárítás karmaiba jut, ő maga pedig óvatlanul, ujjlenyomatot hagyva, egy szőnyegbombázás alatt felhívja a pártkancellária vezetőjét, Martin Bormannt, hogy informálja őt Himmler külön tárgyalásairól és még jobban felpaprikázza a náci vezetés üldözési mániáit.
Stirlitz viselkedése felkelti főnökének, a GESTAPO vezetőjének, azaz Müllernek (Leonyid Bronyevoj) a figyelmét, aki innentől kezdve kettős játszmát játszik: egyrészt Stirlitzet teszteli nap mint nap, másrészt Stirlitz félrevezető „eredményeivel” igyekszik konkurálni a rivális titkosszolgálattal, amelynek vezetője Schellenberg, ugyanakkor igyekszik kivédeni Himmler fondorlatait is. A fordulatos történetben a különtárgyalások elbuknak (ez történelmi tény), Kátya megússza az egészet.
Stirlitz pedig...
A zeneszerző Mikael Tarivergyiev, muzsikája önálló számokként is tökéletesen megállja mindenütt a helyét. A film készítői nagy hangsúlyt helyeztek arra a szereplők lelkiállapotának a bemutatására is, és mivel a filmben mindenki megkeseredett, ezért sok az olyan jelenet, amikor semmi nem történik, csak zene szól: Stirlitz elmereng egy nő látványán, filmet néz a moziban, cigarettázva ballag a hűvös utcákon, vagy kirakósdit játszik az irodájában, miközben körülötte zuhognak a bombák.
Pjotr Katajev operatőr és a rendező közös munkája volt ez az erős atmoszférateremtés, amely az egész filmen végigvonul: hogy lehet csak két ember párbeszédéből hatásos feszültséget teremteni.
Külön ki kell emelni Oleg Bronyevoj alakítását, teljesen eszköztelenül tudja megjeleníteni Gestapo-Müllere ravasz figuráját, aki mindenkivel nyájas, de minden szavára figyelni kell.
A film a nézőt alaposan hozzásegíti ahhoz is, hogy megfelelően tudja értelmezni a történetet. Az egész film alatt folyamatosan elmagyarázza a narrátor (Both Béla).
Végül: a film nem véletlenül készült fekete-fehérben. A mű bemutatja a célszemély életrajzát korabeli dokumentumokkal - azok meg fekete-fehérek voltak. Így a film a dokumentum- és képzelt jeleneteket összemossa egymással, s ez az egyik erőssége is, hiszen így valósághű lesz az.
Meglepő, hogy Stirlitznek milyen kultusza támadt a film bemutatása után Kelet-Európában. A film alapjául szolgáló mű szerzője, Julian Szemjonov például kénytelen volt a szovjet közönség nyomásra továbbírni a művét, bár az 1984-ben megjelent A tavasz megszépíti Berlint c. könyv nem egy Nobel-díjra jelölt alkotás...
És a Stirlitz-dosszié népi viccelemekkel is elkeveredett az idők folyamán. A karakter ugyanis annyira hatásos volt, hogy a legkülönbözőbb tréfákat hozta létre a köznyelvben.
A nácik ilyetén ábrázolása persze nem volt a véletlen műve: a filmnek a kémtevékenységhez kellett kedvet csinálnia, így az ellenséget sem lehetett szörnyetegekként ábrázolni.
Stirlitz nem valami akcióhős (a filmben gyakorlatilag nincs erőszakos jelenet), hanem egy, már ötven év körüli díszegyenruhában feszítő aktakukac, akin látszik, hogy megszenvedi a szakmáját: halálosan fáradt és megkeseredett, már-már depressziós. Nincs az életében sem szórakozás, sem egy nő, sem barátok: egy öregedő, magányos férfi ő, akit elszakított a sors a hazájától, egy olyan egyenruhában jár-kel, amit gyűlöl, és akinek mégis az utolsó pillanatig állnia kell a sarat az őt és másokat fenyegető folyamatos életveszélyben."Max Otto von Stirlitz, tiszta fajú árja, északi típus, könyörtelen a Birodalom ellenségeivel szemben, Berlin teniszbajnoka."
Stirlitz tökéletesen ideális NKVD ügynök volt. Oroszország szívében született, nagy műveltségű ember volt. Az ír és az albán kivételével az összes európai nyelvet beszélte. Fizikai erőszak helyett az ész erejét részesítette előnyben, s büszke volt rá, hogy ötven évesen csak egyszer kellett ölnie. Kedvenc itala a konyak volt. Horch autót vezetett, a szép nők ajánlatát is udvariasan hárította el: „Inkább egy kevés kávét innék.” Folyamatos utazásai közben állandóan visszavágyott Oroszországba.
Másrészt szovjet hírszerző nem szerepelt a német elhárításnál.
Az ugyan tény, hogy Himmler ki akart egyezni a nyugati hatalmakkal – csak éppen nem Svájcon és nem Dullesen keresztül - mint a trténet meséli.
A legújabb kutatások szerint Stirlic "prototípusa" egy bizonyos Willi Lehman lehetett. A "tiszta vérű" német az 1920-es évektől a kémelhárítás, majd a politikai rendőrség, a Gestapo tiszjeként szolgált. Ki nem állhatta Hitler törtető pribékjeit, ráadásul nyugdíjazás nélkül elbocsátották, így 1929-től önként kínálta fel szolgálatait a szovjeteknek. A Breitenbach fedőnevet kapott ügynök azonban tragikus sorsra jutott: 1942-ben leleplezték és feltehetően kivégezték.
Másik forrás szerint 1995-ben halt meg Jan Csernyak nevű szovjet hírszerző, akiről Szemjonov Stirlitz alakját mintázta. Csernyak 1930-'45 között Németországban dolgozott, több tucat ügynöki hálózatot hozott létre, és a háború alatt az ő jelentései alapján állították föl a német repülőgépeket figyelő radarállomásokat, de információit még az atomfegyver kifejlesztésének kezdeti szakaszában is fölhasználták. A kém világháború utáni életéről azonban semmit sem tudunk. Azonban halála előtt pár nappal mégis megkapta a jutalmát: Mihail Kolesznyikov tábornok, a vezérkari főnök és a katonai hírszerzés parancsnoka, továbbá Fjodor Ladigin vezérezredes halálos ágyán átadta neki az „Oroszország hőse” kitüntetést a világháború alatt végzett érdemeiért. 
A mű alapját képező könyv Julian Szemjonov (1931-1993) alkotása volt. Ő a maga idejében a szovjet közönség és irodalomkritika körülrajongott szerzőjének számított. Rendszeresen kiküldték (hadi)tudósítóként olyan külföldi helyszínekre, amelyekről az átlagos szovjet hírlapíró nem is gondolhatott, továbbá a KGB is bizalmas viszonyt ápolt vele.Szemjonov már egészen korán kitalálta magában a német belbiztonsági szervekbe beépült szovjet hírszerző alakját - a „Vihar őrnagy” c. könyvében már szerepelt Stirlitz, aki a németek által aláaknázott Krakkót mentette meg a pusztulástól.
A „Tavasz tizenhét pillanata” először 1961-ben megjelent folytatásokban, majd 1968-ban könyv alakban – Magyarországon a mára már legendás Albatrosz-sorozatban jelent meg 1971-ben „Stirlitz-dosszié” címen. Ez csak egy állomás volt a könyv sikerútján: az első megjelenése után sorra kiadták a szocialista tömb államaiban és mindenütt méltó elismerést nyert mind az olvasóközönség, mind a kritika által.
1945. márciusában kezdődnek az események. Eredeti nevén Makszim Iszajev őrnagy, jelenleg Ott von Stirlitz (Vjacseszlav Tyihonov), az RSHA, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. hivatalának (hírszerzés) vezető beosztottja, SS-Standartenführer (ezredes), az SS és GESTAPO középvezetésébe hosszú évek óta beépült szovjet titkosszolgálati tiszt számára élete egyik legnagyobb kihívása következik el: le kell lepleznie azokat, akik különalkut akarnak kötni a nyugati hatalmakkal annak érdekében, hogy az egyesült német-nyugati haderő keleten megfordítsa a háború sorsát. A célszemély, aki a különbéke puhatolódzásai fogadja, maga Alan Dulles, az amerikai elhárítás svájci helytartója.Stirlitz elsődleges gyanúsítottja Himmler lesz, az SS Reichführere, aki közben valóban elküldi egyik emberét Svájcba, hogy ott az amerikaiakkal tárgyaljon a fegyverszünetről és az átállásról, meg persze Hitler megbuktatásáról. Stirlitznek egyrészt el kell hárítania a védelmébe vett német belső ellenállókra fenekedő veszélyt, továbbá ki kell választania közülük azt a megfelelő embert egy svájci útra, akinek a feladata a nyugati hatalmak informálása lesz a német különbéke lehetetlenségéről. Választása két életidegen értelmiségire esik. Pleischner professzor (Jevgenyij Jevsztignyejev) Svájcban lebukik, és öngyilkos lesz. Schlag lelkésznek (Rosztyiszlav Pljatt) a nyaka körül is megszorul a hurok, amikor az egyik GESTAPO-ügynök nyomot lel a saját rádióadójához, majd kibombázzák magát az adóállomást is és az ott ténykedő házaspár női tagja (Käthe, azaz Kátya – Ekatyerina Gradova) az elhárítás karmaiba jut, ő maga pedig óvatlanul, ujjlenyomatot hagyva, egy szőnyegbombázás alatt felhívja a pártkancellária vezetőjét, Martin Bormannt, hogy informálja őt Himmler külön tárgyalásairól és még jobban felpaprikázza a náci vezetés üldözési mániáit.
Stirlitz viselkedése felkelti főnökének, a GESTAPO vezetőjének, azaz Müllernek (Leonyid Bronyevoj) a figyelmét, aki innentől kezdve kettős játszmát játszik: egyrészt Stirlitzet teszteli nap mint nap, másrészt Stirlitz félrevezető „eredményeivel” igyekszik konkurálni a rivális titkosszolgálattal, amelynek vezetője Schellenberg, ugyanakkor igyekszik kivédeni Himmler fondorlatait is. A fordulatos történetben a különtárgyalások elbuknak (ez történelmi tény), Kátya megússza az egészet.
Stirlitz pedig...
A zeneszerző Mikael Tarivergyiev, muzsikája önálló számokként is tökéletesen megállja mindenütt a helyét. A film készítői nagy hangsúlyt helyeztek arra a szereplők lelkiállapotának a bemutatására is, és mivel a filmben mindenki megkeseredett, ezért sok az olyan jelenet, amikor semmi nem történik, csak zene szól: Stirlitz elmereng egy nő látványán, filmet néz a moziban, cigarettázva ballag a hűvös utcákon, vagy kirakósdit játszik az irodájában, miközben körülötte zuhognak a bombák.
Pjotr Katajev operatőr és a rendező közös munkája volt ez az erős atmoszférateremtés, amely az egész filmen végigvonul: hogy lehet csak két ember párbeszédéből hatásos feszültséget teremteni.
Külön ki kell emelni Oleg Bronyevoj alakítását, teljesen eszköztelenül tudja megjeleníteni Gestapo-Müllere ravasz figuráját, aki mindenkivel nyájas, de minden szavára figyelni kell.
A film a nézőt alaposan hozzásegíti ahhoz is, hogy megfelelően tudja értelmezni a történetet. Az egész film alatt folyamatosan elmagyarázza a narrátor (Both Béla).
Végül: a film nem véletlenül készült fekete-fehérben. A mű bemutatja a célszemély életrajzát korabeli dokumentumokkal - azok meg fekete-fehérek voltak. Így a film a dokumentum- és képzelt jeleneteket összemossa egymással, s ez az egyik erőssége is, hiszen így valósághű lesz az.
Meglepő, hogy Stirlitznek milyen kultusza támadt a film bemutatása után Kelet-Európában. A film alapjául szolgáló mű szerzője, Julian Szemjonov például kénytelen volt a szovjet közönség nyomásra továbbírni a művét, bár az 1984-ben megjelent A tavasz megszépíti Berlint c. könyv nem egy Nobel-díjra jelölt alkotás...És a Stirlitz-dosszié népi viccelemekkel is elkeveredett az idők folyamán. A karakter ugyanis annyira hatásos volt, hogy a legkülönbözőbb tréfákat hozta létre a köznyelvben.
A szájbarágós narrációt figurázta ki a következő vicc:
Stirlitz a berlini állatkert mellett sétál, amikor egy villogó szempárra lesz figyelmes a sötétben. Azt hiszi, hogy főnöke az, Müller, a GESTAPO vezetője, aki követi őt.
- A kurva anyád, Müller- gondolja Stirlitz.
- A kurva anyád, Stirlitz – gondolja a bagoly…
Stirlitz a berlini állatkert mellett sétál, amikor egy villogó szempárra lesz figyelmes a sötétben. Azt hiszi, hogy főnöke az, Müller, a GESTAPO vezetője, aki követi őt.
- A kurva anyád, Müller- gondolja Stirlitz.
- A kurva anyád, Stirlitz – gondolja a bagoly…
- Ki a példaképe?
- Stirlitz.
- ???
- Annyira vakmerő, hogy cirill betűs, orosz nyelvű leveleket ír Himmlernek...
* * * * *
A filmben a provokátor Klaus szerepét alakító Lev Dukov 2003-ban elmesélte, hogy évekkel a film bemutatása után együtt játszott valahol vidéken Tyihonovval, s miközben a kocsira vártak, egy nő rontott be szállodai szobájukba. A fellelkesült asszony fiacskámnak nevezve odarohant Tyihonovhoz, átölelte, s így kiáltott: "Elmesélem az unokáimnak, hogy megöleltem Stirlicet!"
Dukov akkor értette meg, hogy Tyihonov nemzeti hős lett.
Dukov akkor értette meg, hogy Tyihonov nemzeti hős lett.
* * * * *
A regény legvégén Rökk Marika slágerét hallgatja Stirlic.
Persze, a táncos-énekesnő is magyar! 1913-ban született Egyiptomban, első fellépése egy budapesti gyermekbalettben volt. A Rökk család 1924-ben Párizsba költözött, és rá egy évre Marika már a Moulin Rouge-ban táncolt a Hoffmann Girls táncegyüttes tagjaként. Fellépett a New York-i Broadway-en is, miközben iskolai tanulmányait folytatta.
1948-tól szerepelhetett ismét filmekben, de már nem volt olyan sikeres, mint a háború előtt, ezért inkább visszatért a színpadra. Operett- és musicalszerepekben ismét az élvonalba került.
1984-ben visszavonult, és ápolta súlyosan beteg második férjét.
1992-ben Kálmán Imre születésének 110. évfordulója alkalmából Budapesten lépett fel Marica grófnő szerepében - még ekkor is ragyogó formában volt. „Isten és a természet ajándékát, fiatalos külsőmet, erőmet, ambíciómat mindig jól kamatoztattam, máig megőriztem."
A primadonna 91 éves korában Badenben hunyt el.
Lánya Gaby színésznőként dolgozik.
Persze, a táncos-énekesnő is magyar! 1913-ban született Egyiptomban, első fellépése egy budapesti gyermekbalettben volt. A Rökk család 1924-ben Párizsba költözött, és rá egy évre Marika már a Moulin Rouge-ban táncolt a Hoffmann Girls táncegyüttes tagjaként. Fellépett a New York-i Broadway-en is, miközben iskolai tanulmányait folytatta.
1948-tól szerepelhetett ismét filmekben, de már nem volt olyan sikeres, mint a háború előtt, ezért inkább visszatért a színpadra. Operett- és musicalszerepekben ismét az élvonalba került.
1984-ben visszavonult, és ápolta súlyosan beteg második férjét.
1992-ben Kálmán Imre születésének 110. évfordulója alkalmából Budapesten lépett fel Marica grófnő szerepében - még ekkor is ragyogó formában volt. „Isten és a természet ajándékát, fiatalos külsőmet, erőmet, ambíciómat mindig jól kamatoztattam, máig megőriztem."
A primadonna 91 éves korában Badenben hunyt el.
Lánya Gaby színésznőként dolgozik.