Időmet nem igazán töltöm tv-nézéssel, de ha mégis, a pár kedvenc sorozatomon kívül elsősorban a tematikus csatornákat kedvelem. A virtuális főzés, utazás, régészkedés, bűnügy megoldás remek szórakozás nekem, de a Mezzo adó mindet megelőzi.
Ma reggel egy kétzongorás darabba hallgattam bele, melyet egyik barátom kedvence, Rachmanyinov szerzett.
Ma reggel egy kétzongorás darabba hallgattam bele, melyet egyik barátom kedvence, Rachmanyinov szerzett.
* * * * * * * *
Szergej Vasziljevics Rachmanyinov (Сергей Васильевич Рахманинов 1873-1943) orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester.
Zongoraművészi teljesítményével, legendás technikai tudásával és ritmusérzékével nemzedéke legnagyobb zongoristája volt, ám zeneszerzőként való elismerése váratott magára, legfőbb kritikusai szemében populista volt. Művei többsége Csajkovszkijéval rokon késő romantikus stílusú, bár jelentős mértékben érezhető Chopin és Liszt hatása is.
Rachmaninov orosz arisztokrata családban született. Apja katonatiszt volt, akinek családneve közép-keleti (pakisztáni, indiai, arab?) ősőket sejtet. A Rahman névhez két képző is csatlakozik, a melléknév képző "in", és a hovatartozást a nevek végén jelző "ov" (birtokos rag).
Édesanyja egy gazdag tábornok lánya volt, akit nagy vidéki birtokhozománnyal adtak férjhez. Eleinte úgy tűnt, hogy az öt jelentős birtok életük végéig biztosítja a család anyagi jólétét. Ám az édesapa kicsapongó, kártyázó életmódjának következtében a család anyagilag tönkrement, a családfő elköltözött.
Szergej öt éves korától tanult zongorázni, kilenc évesen pedig ösztöndíjjal felvették a konzervatóriumba. A tehetséges fiú a zűrös családi háttér miatt nem volt jó tanuló, sokat csavargott, sőt bizonyítványát is meghamisította. Kiegyensúlyozott kapcsolata csak a zongorázásáért bolonduló nagymamájával volt.
De nem csak családját, hanem konzervatóriumi tanárait annyira elbűvölte játéktechnikájával, hogy elnézték neki rossz tanulmányi jegyeit is, és zeneelméleti oktatását elhanyagolták. De ez csak egy ideig ment, és mivel 1885-ben az ösztöndíja veszélybe került, a moszkvai konzervetóriumba ment, hogy a rettegett hírű Nyikolaj Zverev tanítványa legyen.
Zverev az a típusú tanár volt, aki nem csak oktatott, de nevelt is. Tehetséges tanítványait otthonába fogadta, ahol nővérével együtt gondoskodott nevelésükről. Gyakran vitte őket színházba, zenei estekre, hangversenyekre, összeismertette őket a kor leghíresebb zeneszerzőivel: Csajkovszkijjal, Rubinsteinnel, Glazunovval, sőt, játszhattak előttük.
1887-ben, Rachmaninov bemutatta Zverevnek két zongoraátiratát és noktürnjeit, de a tanár nem komponistát, hanem zseniális zongoristát akart növendékéből faragni. Ugyanakkor amikor Csajkovszkij meghallgatta a Manfred szimfónia átiratát, további komponálásra biztatta a tizennégy éves fiút. Miután a fiú egyre többet szeretett volna írni, Zverev szóba sem állt vele, így Rachmanyinov nemcsak kénytelen volt elköltözni tőle egyik moszkvai rokonához, de tanára nem tanította tovább.
Szintén érdekes, hogy zongoratanára, Ziloti váratlanul fölmondott az akadémián, és mivel Rachmaninov senki mástól nem volt hajlandó leckéket venni, ezért egy évvel korábban levizsgázott. Három hét alatt készült fel a vizsgákra és kitüntetést kapott.
(Ezen a később készült felvételen Handel variációkat játszik.)
1892-ben újabb meglepetést okozott tanárainak, mert 18 nap alatt tökéletes hangszereléssel elkészítette első operáját, a Puskin művére készült Aljekot. Az akadémia nagy aranyérmét elnyerve immár több kisebb darabot írt és egy zongoraversenyt, emellett önálló zongoraestet is tartott.
Az akadémia befejezése után a Gutheil kiadó kiadta opreáját, 1892-ben pedig megírta a Fantázia darabokat, amelynek cisz-moll prelűdje óriási sikert aratott. A mű a legenda szerint Rachmaninov egyik rémálma alapján íródott, amelyben a szerző azt álmodta meg, hogy élve eltemetik. A darab során végig lehet követni a temetés és a szenvedés pillanatait. Az első három hang jelképezheti a szegek koporsóba ütését, az elhalkuló, elhaló befejezés pedig a levegő elfogyását. Ez volt az a mű, melyet minden későbbi fellépésén is elő kellett adnia.
A megélhetésért tanári állást vállalt, tanítani azonban nem szeretett. Életének zavaros korszaka következett, aminek bebetőzése volt a férjnél lévő Anna Logyizsenszkaja iránti szerelme. Neki ajánlotta az I. szimfóniáját, amit 1897-ben Szentpétervárott mutattak be. A rosszul felkészült zenekar miatt óriási bukás volt, a kritika lehúzta. Rahmanyinovot annyira lesújtotta a sikertelenség, hogy három évig egy sort sem írt.
Ebben az időben ismerkedett meg egy moszkvai gyárossal, akinek magánoperájában 1897-'98 között vezényelt, és ekkor találkozott és kötött életre szóló barátságot Fjodor Saljapinnal, a legnagyobb orosz énekessel.
1899-ben Londonba zongoraművészként és karmesterként is meghívást kapott, és a sikeres út után egy új zongoraverseny komponálására kérték fel. Nehezen haladt a munkával, ezért a legendás Nyikolaj Dahl hipnotizőr (!) és lélekdoktor segítségével (aki a '97-es bukás eredményezte levertségből is kimozdította) készült el művel, a Dalhnak ajánlott II. zongoraverseny, és a gyógyulásnak köszönhetően új korszak kezdődött Rachmaninov életében. Zeneszerzői, karmesteri és zongoraművészi pályája alkotói kreativitását tekintve ekkor érkezett el a csúcspontjára.
dr. Nyikolaj Dahl (1860-1939) orosz orvos 1887-ben szerezte meg diplomáját a moszkvai egyetemen, ahol a francia dr. Charot előadásait is hallgatta, aki a beteg hipnózis útján történő kezelését kezdeményezte. Dahl magánpraxist nyitott, fő szakterülete a neurológia, pszichitria és pszichológia volt. Nagy zenerajongó volt, ő maga csellón játszott.
Legismertebb paciense Rachmanyinov volt, akit több mint három hónapig minden áldott nap kezelt.
1925-ben emigrált és Bejrútban halt meg.
A gyógyulás után Rachmanyinov önbizalmát új szerelme, Natalja Szatyina is erősítette. Mivel unokatestvérek voltak, cári engedélykérés után 1902-ben keltek egybe, és életükben tíz boldog év következett.
1902-'12 között a művész vezényelt a moszkvai cári operában, utazott, Drezdában töltött három telet, hangversenyeket, szólóesteket adott. Elkészítette a II. szimfóniáját, a III. zongoravesenyét. Arnold Böcklin svájci festő műve ihlette a Holtak szigete című szimfonikus költeményét, valamint Edgar Allan Poe verse az A Harangok című korálszimfóniáját.
1910-től a cári orosz zenei társaság alelnökévé választották. Sokat dolgozott és ez megviselte egészségét, egyébként is hajlamos volt a hipochondriára. Gyermekkora óta komlyan vallásos volt, most problémáival ismét hitéhez fordult. Megalkotta két csodálatos vallási művét: az Aranyszájú Szent János liturgiáját és az Esti misét (más néven: Éjszakai áhítat).
A 20. század elején Oroszországban háborúk és forradalmak követték egymást. 1917-ben a forradalom miatt családjával együtt kénytelen volt elhagyni hazáját. Svéd hangversenykörútra indult és soha többé nem tért vissza szülőföldjére.
Innentől a megélhetéshez való pénzkeresés volt a legfontosabb számára, és karmesterként valamint zongoravirtuózként lehetősége is nyílt a munkára. 1918-ig Stockholmban és Koppenhágában maradt, majd az USÁ-ba ment a Rachmaninov család. New York lett a központ, ahonnan hangversenykörutakat tett és lemezfelvételeket készített.
Két lánya közül az egyik 1926-ban Párizsban hozta világra gyermekét, a másik pedig ekkoriban veszítette el férjét, Volkonszkij herceget. Az ő megsegítésére kiadót alapított, amely az emigráns orosz zene központja lett, ezért ettől kezdve egyre több időt töltött Európában, Párizstól nem messze villát bérelt, 1930-ban házat épített a Luzerni-tó partján, ahol szívesen csónakázott, hogy kipihenje a rengeteg fellépést és hanglemez kiadást. Az élőhangversenyeket tartotta a legtöbbre, (a szerinte gyenge hangminőségűnek tartott) rádiófelvétel soha nem készült vele.
1931-ben a New York Times-ban megjelent szovjetellenes cikk után indexre kerültek művei a Szovjetunióban. Természetesen ő tovább komponált. Megírta a Rapszódia egy Paganini témára (1934) című művét és a III. szimfóniát (1936), melyeket a közönség egyenesen imádta.
Utolsó műveiben, a halál misztikus jellemzésére felhasználta a „Dies irae” gregórián dallamot.
1938-ban meghalt legjobb barátja, Saljapin. Európa felett újra a háború felhői gyülekeztek, ezért a következő évben feleségével, nagyobbik lányával, Irinával, és unokájával, Zsófiával végleg Amerikában telepedett le. Másik lánya és annak családja Franciaországban maradt, akikért sokat aggódott. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Rachmaninov segélykoncerteket adott, ezzel ismét elismerték hazájában.
Élete vége felé betegeskedett - rákos volt. 1943-ban rossz egészségügyi állapota miatt lemondta turnéit. Még ebben az évben Kaliforniában húnyt el. Ravatalát és temetését Bevrly Hillsben rendezték.
Scott Hicks Shine (Ragyogj) címe filmje a fantasztikus élettörténetű és remek zongoraművész, David Helfgottról szól, akinek sorsa szinte misztikusan összeforrott Rachmaninov "nagy", 3. zongoraversenyével. A filmet több kategóriában is nominálták Oscar-díjra, melyet végül a zongoraművészt alakító Geoffrey Rush kapott meg. A filmben hallható a rendkívüli népszerűségnek örvendő Rimszkij-Korszakov Dongó c. művének Rachmanyinov által elkészített zongoraátirata is.
A mai előadóművészek is gyakran tűzik műsorra darabjait - vannak, akik vicces formában:
Visszatérve, érdekes mód keringőket leginkább a Kelet-európai zeneszerzők írtak.
A tánc neve a német walzen (forogni, keringeni) szóból ered, mely a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik.A keringő gyökereit kutatva egészen a 12-13. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német "Springtanz"-ban – mely páratlanütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte – felismerhető a keringő eredete. Ugyanakkor lépései a szintén 12. századi "hoppaldei" párostáncig is visszavezethetők - tehát a társastáncok közül ennek van a legrégibb hagyománya.
Szintén előzménynek tekinthető a 16. században kialakult "landler", mely bár lassabb, de szintén 3/4-es lüktetésű.
A 18. századra kialakult walzer, azaz keringő közben a zárt tánctartású párok körbetáncolnak a táncteremben és közben saját tengelyük körül is forognak. Szintén jellegzetessége, hogy a padlón csúsztatják a táncosok lábaikat. A 19. századra egyre szélesebb körben elterjedtek, és rendkívül népszerűvé váltak, köszönhetően a fülbemászó melódiáknak, melyek ifj. Johann Strauss, valamint Chopin, Liszt, Brahms, Csajkovszkij tollából kerültek ki.
Legismertebb fajtái a bécsi- és az angol keringő.
A Bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva (egy-két-hár', egy-két-hár') és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével.
Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt.
Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos, olyannyira, hogy náluk ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel, míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.
Az angolkeringő Bostonból fejlődött ki kb. az 1920-as évek elején a bécsi keringő utódjaként. Korábbi angol elnevezése (slow waltz – „lassú keringő”) is arra utal, hogy tulajdonképpen a bécsi keringő lelassításaként keletkezett, azonban itt a kerek mozdulatok mellett már egyenes mozgást is tapasztalhatunk. Az angolok a bécsi változtatot ebben az időszakban és korábban is túlságosan közelinek, erotikusnak gondolták. Először az 1922-es világbajnokságon táncolták, de elnevezésére csak 1929-ben került sor. A teljes táncformát az angol koreográfusok és tánctanárok alakították ki megközelítőleg mai formájára, amelyet az Imperial Society is elfogadott.
Rachmaninov orosz arisztokrata családban született. Apja katonatiszt volt, akinek családneve közép-keleti (pakisztáni, indiai, arab?) ősőket sejtet. A Rahman névhez két képző is csatlakozik, a melléknév képző "in", és a hovatartozást a nevek végén jelző "ov" (birtokos rag).Édesanyja egy gazdag tábornok lánya volt, akit nagy vidéki birtokhozománnyal adtak férjhez. Eleinte úgy tűnt, hogy az öt jelentős birtok életük végéig biztosítja a család anyagi jólétét. Ám az édesapa kicsapongó, kártyázó életmódjának következtében a család anyagilag tönkrement, a családfő elköltözött.
Szergej öt éves korától tanult zongorázni, kilenc évesen pedig ösztöndíjjal felvették a konzervatóriumba. A tehetséges fiú a zűrös családi háttér miatt nem volt jó tanuló, sokat csavargott, sőt bizonyítványát is meghamisította. Kiegyensúlyozott kapcsolata csak a zongorázásáért bolonduló nagymamájával volt.
De nem csak családját, hanem konzervatóriumi tanárait annyira elbűvölte játéktechnikájával, hogy elnézték neki rossz tanulmányi jegyeit is, és zeneelméleti oktatását elhanyagolták. De ez csak egy ideig ment, és mivel 1885-ben az ösztöndíja veszélybe került, a moszkvai konzervetóriumba ment, hogy a rettegett hírű Nyikolaj Zverev tanítványa legyen.
Zverev az a típusú tanár volt, aki nem csak oktatott, de nevelt is. Tehetséges tanítványait otthonába fogadta, ahol nővérével együtt gondoskodott nevelésükről. Gyakran vitte őket színházba, zenei estekre, hangversenyekre, összeismertette őket a kor leghíresebb zeneszerzőivel: Csajkovszkijjal, Rubinsteinnel, Glazunovval, sőt, játszhattak előttük.1887-ben, Rachmaninov bemutatta Zverevnek két zongoraátiratát és noktürnjeit, de a tanár nem komponistát, hanem zseniális zongoristát akart növendékéből faragni. Ugyanakkor amikor Csajkovszkij meghallgatta a Manfred szimfónia átiratát, további komponálásra biztatta a tizennégy éves fiút. Miután a fiú egyre többet szeretett volna írni, Zverev szóba sem állt vele, így Rachmanyinov nemcsak kénytelen volt elköltözni tőle egyik moszkvai rokonához, de tanára nem tanította tovább.
Szintén érdekes, hogy zongoratanára, Ziloti váratlanul fölmondott az akadémián, és mivel Rachmaninov senki mástól nem volt hajlandó leckéket venni, ezért egy évvel korábban levizsgázott. Három hét alatt készült fel a vizsgákra és kitüntetést kapott.
(Ezen a később készült felvételen Handel variációkat játszik.)
1892-ben újabb meglepetést okozott tanárainak, mert 18 nap alatt tökéletes hangszereléssel elkészítette első operáját, a Puskin művére készült Aljekot. Az akadémia nagy aranyérmét elnyerve immár több kisebb darabot írt és egy zongoraversenyt, emellett önálló zongoraestet is tartott.
Az akadémia befejezése után a Gutheil kiadó kiadta opreáját, 1892-ben pedig megírta a Fantázia darabokat, amelynek cisz-moll prelűdje óriási sikert aratott. A mű a legenda szerint Rachmaninov egyik rémálma alapján íródott, amelyben a szerző azt álmodta meg, hogy élve eltemetik. A darab során végig lehet követni a temetés és a szenvedés pillanatait. Az első három hang jelképezheti a szegek koporsóba ütését, az elhalkuló, elhaló befejezés pedig a levegő elfogyását. Ez volt az a mű, melyet minden későbbi fellépésén is elő kellett adnia.
A megélhetésért tanári állást vállalt, tanítani azonban nem szeretett. Életének zavaros korszaka következett, aminek bebetőzése volt a férjnél lévő Anna Logyizsenszkaja iránti szerelme. Neki ajánlotta az I. szimfóniáját, amit 1897-ben Szentpétervárott mutattak be. A rosszul felkészült zenekar miatt óriási bukás volt, a kritika lehúzta. Rahmanyinovot annyira lesújtotta a sikertelenség, hogy három évig egy sort sem írt.
Ebben az időben ismerkedett meg egy moszkvai gyárossal, akinek magánoperájában 1897-'98 között vezényelt, és ekkor találkozott és kötött életre szóló barátságot Fjodor Saljapinnal, a legnagyobb orosz énekessel.
1899-ben Londonba zongoraművészként és karmesterként is meghívást kapott, és a sikeres út után egy új zongoraverseny komponálására kérték fel. Nehezen haladt a munkával, ezért a legendás Nyikolaj Dahl hipnotizőr (!) és lélekdoktor segítségével (aki a '97-es bukás eredményezte levertségből is kimozdította) készült el művel, a Dalhnak ajánlott II. zongoraverseny, és a gyógyulásnak köszönhetően új korszak kezdődött Rachmaninov életében. Zeneszerzői, karmesteri és zongoraművészi pályája alkotói kreativitását tekintve ekkor érkezett el a csúcspontjára.* * *
dr. Nyikolaj Dahl (1860-1939) orosz orvos 1887-ben szerezte meg diplomáját a moszkvai egyetemen, ahol a francia dr. Charot előadásait is hallgatta, aki a beteg hipnózis útján történő kezelését kezdeményezte. Dahl magánpraxist nyitott, fő szakterülete a neurológia, pszichitria és pszichológia volt. Nagy zenerajongó volt, ő maga csellón játszott.
Legismertebb paciense Rachmanyinov volt, akit több mint három hónapig minden áldott nap kezelt.1925-ben emigrált és Bejrútban halt meg.
* * *
A gyógyulás után Rachmanyinov önbizalmát új szerelme, Natalja Szatyina is erősítette. Mivel unokatestvérek voltak, cári engedélykérés után 1902-ben keltek egybe, és életükben tíz boldog év következett.
1902-'12 között a művész vezényelt a moszkvai cári operában, utazott, Drezdában töltött három telet, hangversenyeket, szólóesteket adott. Elkészítette a II. szimfóniáját, a III. zongoravesenyét. Arnold Böcklin svájci festő műve ihlette a Holtak szigete című szimfonikus költeményét, valamint Edgar Allan Poe verse az A Harangok című korálszimfóniáját.1910-től a cári orosz zenei társaság alelnökévé választották. Sokat dolgozott és ez megviselte egészségét, egyébként is hajlamos volt a hipochondriára. Gyermekkora óta komlyan vallásos volt, most problémáival ismét hitéhez fordult. Megalkotta két csodálatos vallási művét: az Aranyszájú Szent János liturgiáját és az Esti misét (más néven: Éjszakai áhítat).
A 20. század elején Oroszországban háborúk és forradalmak követték egymást. 1917-ben a forradalom miatt családjával együtt kénytelen volt elhagyni hazáját. Svéd hangversenykörútra indult és soha többé nem tért vissza szülőföldjére.
Innentől a megélhetéshez való pénzkeresés volt a legfontosabb számára, és karmesterként valamint zongoravirtuózként lehetősége is nyílt a munkára. 1918-ig Stockholmban és Koppenhágában maradt, majd az USÁ-ba ment a Rachmaninov család. New York lett a központ, ahonnan hangversenykörutakat tett és lemezfelvételeket készített.
Két lánya közül az egyik 1926-ban Párizsban hozta világra gyermekét, a másik pedig ekkoriban veszítette el férjét, Volkonszkij herceget. Az ő megsegítésére kiadót alapított, amely az emigráns orosz zene központja lett, ezért ettől kezdve egyre több időt töltött Európában, Párizstól nem messze villát bérelt, 1930-ban házat épített a Luzerni-tó partján, ahol szívesen csónakázott, hogy kipihenje a rengeteg fellépést és hanglemez kiadást. Az élőhangversenyeket tartotta a legtöbbre, (a szerinte gyenge hangminőségűnek tartott) rádiófelvétel soha nem készült vele.
1931-ben a New York Times-ban megjelent szovjetellenes cikk után indexre kerültek művei a Szovjetunióban. Természetesen ő tovább komponált. Megírta a Rapszódia egy Paganini témára (1934) című művét és a III. szimfóniát (1936), melyeket a közönség egyenesen imádta.
Utolsó műveiben, a halál misztikus jellemzésére felhasználta a „Dies irae” gregórián dallamot.
1938-ban meghalt legjobb barátja, Saljapin. Európa felett újra a háború felhői gyülekeztek, ezért a következő évben feleségével, nagyobbik lányával, Irinával, és unokájával, Zsófiával végleg Amerikában telepedett le. Másik lánya és annak családja Franciaországban maradt, akikért sokat aggódott. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Rachmaninov segélykoncerteket adott, ezzel ismét elismerték hazájában.
Élete vége felé betegeskedett - rákos volt. 1943-ban rossz egészségügyi állapota miatt lemondta turnéit. Még ebben az évben Kaliforniában húnyt el. Ravatalát és temetését Bevrly Hillsben rendezték.
Scott Hicks Shine (Ragyogj) címe filmje a fantasztikus élettörténetű és remek zongoraművész, David Helfgottról szól, akinek sorsa szinte misztikusan összeforrott Rachmaninov "nagy", 3. zongoraversenyével. A filmet több kategóriában is nominálták Oscar-díjra, melyet végül a zongoraművészt alakító Geoffrey Rush kapott meg. A filmben hallható a rendkívüli népszerűségnek örvendő Rimszkij-Korszakov Dongó c. művének Rachmanyinov által elkészített zongoraátirata is.
A mai előadóművészek is gyakran tűzik műsorra darabjait - vannak, akik vicces formában:
* * * * * * * *
Visszatérve, érdekes mód keringőket leginkább a Kelet-európai zeneszerzők írtak.
A tánc neve a német walzen (forogni, keringeni) szóból ered, mely a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik.A keringő gyökereit kutatva egészen a 12-13. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német "Springtanz"-ban – mely páratlanütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte – felismerhető a keringő eredete. Ugyanakkor lépései a szintén 12. századi "hoppaldei" párostáncig is visszavezethetők - tehát a társastáncok közül ennek van a legrégibb hagyománya.
Szintén előzménynek tekinthető a 16. században kialakult "landler", mely bár lassabb, de szintén 3/4-es lüktetésű.
A 18. századra kialakult walzer, azaz keringő közben a zárt tánctartású párok körbetáncolnak a táncteremben és közben saját tengelyük körül is forognak. Szintén jellegzetessége, hogy a padlón csúsztatják a táncosok lábaikat. A 19. századra egyre szélesebb körben elterjedtek, és rendkívül népszerűvé váltak, köszönhetően a fülbemászó melódiáknak, melyek ifj. Johann Strauss, valamint Chopin, Liszt, Brahms, Csajkovszkij tollából kerültek ki.
Legismertebb fajtái a bécsi- és az angol keringő.
A Bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva (egy-két-hár', egy-két-hár') és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével.
Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt.
Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos, olyannyira, hogy náluk ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel, míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.
Az angolkeringő Bostonból fejlődött ki kb. az 1920-as évek elején a bécsi keringő utódjaként. Korábbi angol elnevezése (slow waltz – „lassú keringő”) is arra utal, hogy tulajdonképpen a bécsi keringő lelassításaként keletkezett, azonban itt a kerek mozdulatok mellett már egyenes mozgást is tapasztalhatunk. Az angolok a bécsi változtatot ebben az időszakban és korábban is túlságosan közelinek, erotikusnak gondolták. Először az 1922-es világbajnokságon táncolták, de elnevezésére csak 1929-ben került sor. A teljes táncformát az angol koreográfusok és tánctanárok alakították ki megközelítőleg mai formájára, amelyet az Imperial Society is elfogadott.
