A téli napforduló mindig is az emberiség egyik legősibb ünnepe volt. Ilyenkor a legalacsonyabban delel a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája is.
Ezért, hogy a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték, hiszen ekkortól kezdtek az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.
A régi Kis-Ázsiában, Közel-Keleten és Egyiptomban a téli napforduló idején születtek a napistenek. Ezt a pogány ünnepet még a 4. században is megtartották.
Az egyház belátta, hogy tovább él ez a szokás, és elrendelte, hogy keresztény tartalommal kell megtölteni - az erősödő keresztény vallás szimbolikájában a nap az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta.
Ténylegesen a niceai zsinat intézkedései kapcsán 325 és 335 között került sor Krisztus születése napjának ünnepként való elismerésére.
A sok uralkodó elmélet közül azonban a téli napforduló csak az egyik időpont volt. Egyes vélemények szerint Jézus december 20-án született, ám mások szerint április 18-19-én, míg megint mások szerint november 25-én, sőt egyes elméletek szerint Vízkeresztkor, azaz január hatodikán látta meg a napvilágot.
A zsinat után a határozat december 25-ét jelölte meg az ünnep napjának, hogy ezzel a pogány napforduló-ünnepet a Szent Iván-éjszakához hasonlatosan új formában a keresztény ünnepnapok és szokások részéve tegyék. Így lett "Sol Invictus" napjából "Sol Salutis" (az üdvösség napja), amely már a Megváltó születését ünnepelte.
A korábbi születésnap, amely Vízkereszt néven a karácsony utáni tizenkettedik nap, Jézus megkeresztelésének napja lett, és végül a húsvéti böjthöz hasonlóan előkészületi napokat, adventet (advenio - eljön) csatoltak az ünnep elé.
A 4. század során a legtöbb keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i dátumot. Az ellenállás Jeruzsálemben tartott a legtovább, de végül ott is elfogadták az új időpontot. Az örmény egyház azonban a mai napig ragaszkodik a január 6-i karácsonyhoz.
De melyik évben szuletett a Megvalto?Máté evangéliuma két információt is közöl: Jézus Heródes halála előtt született, és azt, hogy valami ritka látványosság volt az égen.
Heródes halála a történészek szerint i.e. 4 tavaszán volt, a zsidó húsvét (április 11.) előtt.
Heródes életének utolsó időszakában beteg volt. Nem sokkal a halála előtt egy lázadás tört ki ellene, amit sikerült elfojtania, és a lázadás vezetőit egy este máglyán megégettette. Flavius, a híres zsidó történetíró szerint a kivégzéskor holdfogyatkozást lehetett látni. A keresett égi látványosság az i.e. 5. szeptember 15-én bekövetkezett teljes holdfogyatkozás volt, mely 20 óra után kezdődött.
Heródes a lázadók vezéreinek kivégeztetése után elutazott a Holt-tengerhez, hogy betegségét ott gyógyítsa, azonban nem járt eredménnyel a kúra. Ezután visszautazott Jeruzsálembe.
A városban már halálhíre kelt, és legkisebb fia, az apja által börtönben tartott Antipater már az uralkodását próbálta előkészíteni. A zsarnok és féltékeny uralkodó ezért saját fiát megölette (csakúgy, mint előtte már másik két fiát). A történelmi feljegyzések szerint az uralkodó saját fiának megöletése után öt nap múlva meghalt. A felsorolt sok eseményre bizonyára volt idő, i.e. 5. szeptember 15. és i.e. 4. április 11-e között, amikor a zsidó húsvét előtt meghalt Heródes.
Sok ábrázolás üstököshöz hasonló jelenség feltűnését örökíti meg, vagy többen gondolnak arra is, hogy szupernóva csillag fellángolása volt az a bizonyos égi látványosság, csakhogy a gondos kínai feljegyzések a megadott időszakban nem rögzítettek egyiket sem.
Rendkívül lényeges továbbá, hogy a látvány többször is feltűnt, felhívta magára a napkeleti bölcsek figyelmét, akik a feltűnést látva indultak el a napkeleti bölcsek Jeruzsálembe. Megérkezvén tudakozódtak Heródestől, hogy hol született meg a zsidók királya. Azt is megtudhatjuk a Bibliából, hogy az útbaigazítás után ismét látták a jelenséget, hiszen az mintegy vezette őket, előttük ment.
A csillagászok számításai szerint Jeruzsálemből kb. dél-délnyugati irányban, a megadott időszakban csak egy látványosság tündökölt az égen, mégpedig a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a Halak csillagképben. Sőt, i.e. 7-ben a rendkívül ritka együttállás háromszor valósult meg. Ez a ritka jelenség pedig mitológiailag is elfogadható magyarázatként szolgálhat, mert a legfőbb hatalom jelképe a Jupiter, mint királyi csillag, a Szaturnusszal, mint a zsidóság csillagával, a Messiás csillagképében (a Halakban) egy évben háromszor is együttállásban van, akkor az a babiloni bölcsek szerint azt jelentette, hogy megszületett a zsidóság felmentője. Ez volt az égi jel, mely először i.e. 7. június elején, másodjára szeptember végén, és végül december elején tűnt fel.
Csak szeptemberben vállalkozhattak a babiloni napkeleti bölcsek a kb. 1000 km-es tevekaravános útra, Jeruzsálemig. Két hónap alatt ezt minden bizonnyal megtették, amikor ismét feltűnt a két fényes bolygó közelsége a decemberi égbolton.
Az evangélium leírása szerint a napkeleti bölcsek nem csecsemőt, hanem gyermeket kerestek. Ebből arra lehet következtetni, hogy Jézus ekkor már nagyobbacska volt. Erre találunk is magyarázatot, ha azt feltételezzük, hogy Jézus hamarabb született, mint i.e. 7 decembere.
Az evangélium leírása szerint a napkeleti bölcsek nem csecsemőt, hanem gyermeket kerestek. Ebből arra lehet következtetni, hogy Jézus ekkor már nagyobbacska volt. Erre találunk is magyarázatot, ha azt feltételezzük, hogy Jézus hamarabb született, mint i.e. 7 decembere.
Lukács evangéliumában a Czirénius helytartósága idejében megtartott első népösszeíratásról olvashatunk, ami miatt József és Mária Betlehembe ment, és ahol Mária megszülte elsőszülött fiát.
A történészek szerint Czirénius (Quirinius) i.e. 8-ban érkezett Palesztinába, de csak később lett helytartó. Augustus császár nép-összeíratási rendeletét i.e. 8-ban adta ki, és Palesztina távolsága miatt joggal feltételezhetjük, hogy ott csak kb. egy év múlva, esetleg valamivel hamarabb tudták végrehajtani. Ebből viszont az következhet, hogy i.e. 8-ban vagy 7 elején Jézus már élt.
Ezt bizonyíthatja az is, hogy Heródes állítólag a kb. két éves és az ettől fiatalabb fiúgyermekeket megölette Betlehem városában és környékén. Úgy gondolta, hogy a napkeleti bölcsektől megtudott adatok birtokában a kb. két éves fiúgyermekeket kell megöletnie, és akkor biztosan "beleesik" a zsidók királya is. Megjegyzendő, hogy a hatalmát hisztérikusan féltő Heródes ezen szörnyű tettét semmi nem látszik bizonyítani, ezért sokan kétségbe vonják. Amennyiben mégis volt gyermekgyilkosság, akkor ezt a gyermek Jézus túlélte, hisz akkorra a Szent Család a Biblia szerint már Egyiptomban élt (később pedig Názáretben).
Teljesen megbízhatóan soha nem tudjuk megállapítani Jézus tényleges születési dátumát, de talan i.e. 7-ben vagy 8-ban született.
Az ünnep minden nyelven saját nevet kapott, amely azt tükrözi, hogy ennek mindenhol különleges jelentősége van.
A magyar karácsony szó szláv eredetű, és a korcsun, azaz lépő, átlépő szóból származik. Ez a szó az új évbe való átlépést jelzi, tehát ősi, naptári (és egyben a napfordulóhoz kapcsolódó) eredetű, akárcsak a lengyel megfelelője, a kolenda, vagy az orosz koljáda, ami viszont karácsonyi éneket jelent. Bár egyesek szerint a magyar karácsony kifejezés a törökök által decemberben beszedett „tized adó”-ból (karádzs on) eredhet.
Az angol Christmas szó Krisztus nevére utal, míg a német Weihnacht és a holland kertsmisse a szent éj egyházi ünneplésére utalnak.
A latin natalis (születés) szóból származik a latin nyelvek mindegyikének karácsony szava: a francia noel, az olasz natale a spanyol navidad illetve még a walesi nadoling szó is.
A karácsony ősibb, napfordulót idéző jellegét a skandináv Jul szó idézi, melyből az óangol Yule is származik. A szó pontos jelentése azonban nem ismert, talán a téli ünnepi időszak eredeti nevét jelölheti.
Mára az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett, mely azonban jóval ősibb szimbolikával bír, mint a keresztény ünnep maga.
A fa az Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja, a pogány hitvilágokban gyakran az istenek lakhelye. És mindenki számára ismerős az egyebek között a honfoglaló magyarok tarsolylemezein, a székely kapuk faragásain, vagy a sámándobokon is szereplő életfa motívum.
A meglepő csak az, hogy a karácsonyfa állítása nem is olyan régi hagyomány, legfeljebb négy évszázadra nyúlik vissza, és a néprajzosok középkori német területeken, pontosabban Elzászban és Badenben találták meg az első példákat.
Azt is tudni kell azonban, hogy régóta szokás télidőben valamilyen zöld növénnyel díszíteni a házat, ezzel is utalva a reményre, az újrakezdésre, az eljövendő tavaszra.
Azt is tudni kell azonban, hogy régóta szokás télidőben valamilyen zöld növénnyel díszíteni a házat, ezzel is utalva a reményre, az újrakezdésre, az eljövendő tavaszra.
Az örökzöldek hasonló célra való „felhasználása” már Jézus születése előtt is elterjedt volt egyes területeken. Az örökzöldek életereje egyfajta mágikus hatással volt az emberekre. Úgy vélték, gyógyító erővel bírnak ezek a növények. Már a rómaiak is megkoszorúzták házaikat az év végén, illetve újévkor, ők azonban babérágakat használtak erre.
A német területeken aztán a középkorban tovább módosult ez a hagyomány, és tartományonként változó fákkal, növényekkel díszítették a házakat. Az első feljegyzések szerint már 1494-ben „karácsonyi májusfát” állítottak egy német házban, azaz fenyőágakat vittek a lakásba. 1535-ben pedig Strassburgban kisebb tiszafákat és magyalokat árultak, amelyeket akkor még gyertyák nélkül helyeztek el a helyiségekben.
A karácsonyfák német területeken való elterjedésének a lutheri reformáció adott lendületet, sokáig a protestánsokhoz kötődött inkább ez a szokás. A díszítés 1605-ben tovább „fejlődött” – ekkor jelentek meg az almák az egyik strassburgi karácsonyfán.
A fát azonban valószínűleg csak 1611-ban Sziléziában ékesítették először gyertyákkal.
A 18. századtól a fenyőfa válik egyre inkább elterjedtté, 1708-ban mindenesetre már más német területeken is említés esik a gyertyákról. De például Goethe csak 1770-ben találkozik karácsonyfával Strassburgban. (Más források szerint már 1765-ben Lipcsében látott ilyet.) 1774-ben az ifjú Wertherről írt szentimentális levélregényében a német költőfejedelem ismertette meg egész Európát a karácsonyfa-állítás szokásával, és bizonyos fokig népszerűvé is tette azt.
1780-ban Berlinben, 1813-ban az ausztriai Grazban, 1815-ben az északi Danzigban (a mai lengyel Gdanskban) állítanak karácsonyfát. 1816-ban a karácsonyt már egy feldíszített, gyertyákkal ellátott fával varázsolta szebbé Henriette von Nassau-Weilburg, Károly főherceg hitvese otthonukat.
1780-ban Berlinben, 1813-ban az ausztriai Grazban, 1815-ben az északi Danzigban (a mai lengyel Gdanskban) állítanak karácsonyfát. 1816-ban a karácsonyt már egy feldíszített, gyertyákkal ellátott fával varázsolta szebbé Henriette von Nassau-Weilburg, Károly főherceg hitvese otthonukat.
Az Újvilágba is német utazók, illetve kivándorlók vitték az első fenyőfákat. 1747-ben a németek által sűrűn benépesített Pennsylvaniábó történik az első említés az amerikai karácsonyfákról. A függetlenségi háború adott azonban igazi lökést a fák terjedésének: a hesseni (német) zsoldosok Amerikában is szokásba hozták a karácsonyfák állítását. Később annyira népszerűvé vált ez a szokás, hogy a Fehér Ház, az amerikai elnökök rezidenciája előtt is felállították a karácsonyfát. Kereskedelmi forgalomban egyébként 1850 óta árulnak fenyőfát karácsonykor Amerikában. Időközben a karácsonyfa-ágazat valódi iparággá nőtte ki magát az USA-ban: ma már százezer embert foglalkoztat ez a gazdasági terület.
Kevesen tudják, hogy Edison segédje, Edward Johnson találta ki a karácsonyfaégőket 1882-ben, s a lámpácskák szériagyártása 1890-ben kezdődött.
Magyarországon is a német származásúak honosították meg a karácsonyfákat. Az első hazai óvoda megalapítóját, Brunszvik Terézt sokan az első magyarországi karácsonyfákkal is összefüggésbe hozzák: éppen az Angyalkert óvodában állította fel a fákat 1828-ban. Podmaniczky Frigyes báró édesanyja, Noszticz-Jäckendorf Elza grófnő, egy szászországi miniszter lánya is e tájról jött hozzánk, s az elsők között, szintén 1828-ban állított karácsonyfát itthon.
A szászországi Zittauban 1737-ben azt jegyezték fel, hogy annyi feldíszített, gyertyás karácsonyfát állítanak, ahány megajándékozott személy van a családban. Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték. Ezt a szászországi hagyományt bizonyítja száz évvel később a magyar Podmaniczky báró visszaemlékezése gyerekkorára is, hiszen édesanyja éppen erről a németországi vidékről származott: "Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek - öten voltunk - egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon mindegyikünk külön megtalálta a karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat..."
Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1840-es években már a polgárcsaládok karácsonyához az örökzöld fenyő is hozzátartozott. A '60-as években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, melynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött.
A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.
A keresztény tartalommal megtöltött régi pogány napisten-ünnep tehát lassan összeolvadt az észak-európai eredetű fenyőünneppel. Erre utal a karácsonyi fenyőfánk, a rajta meggyújtott gyertya pedig a sötétséget űzi el, akárcsak régen a máglyák. A felerősített csillagfigura pedig az egykori "betlehemi csillag" emlékeként ragyog a keresztény ember számára, hirdetve Jézus Krisztus megszületését.
A karácsonyfát kezdetben almával, dióval, ostyával, mézespogácsa-alakokkal és cukorral díszítették. A díszek készítésekor fő szempont volt az ehetőség, a gyerekek fabontásakor nyalánkságként megették. Már az első karácsonyfákon hajlított dróttal rögzített gyertyák égtek. A 19. század vége felé már a csillogó díszek váltak a karácsonyfák összképének meghatározóivá. Üvegdíszek gyártására vonatkozóan 1848-ból származik az első adat, nagybani előállítása Németországban már a század végén elkezdődött.
A római világban a téli napfordulókor ünnepelt Saturnalia (dec. 17.) a vidámság és az ajándékozás napja volt, a római újévkor (jan. 1.) pedig a házakat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a szegényeknek pedig ajándékot adtak.
A niceai zsinat után ez meglévő szokás is keresztény köntösbe öltözött, és amikor Szent Miklós napja is az ünnepkörhöz került, az ajándékozás szokása is egy keresztény szent neve alatt folytatódott tovább (bár nem kevés országban - így nálunk is - az ajándékozás karácsonyi szokása csak áttételesen köthető Szent Miklós napjához).