2007. december 1., szombat

Nem nagyon szeretem a telet. Kevés a napfény, és az ember még hajlamosabb a depresszióra.
Na meg az év végi hajrá miatt is mindenki még stresszesebb, legalábbis úgy látom.
De persze mindig az egyéni tragédiák a legszörnyebbek.

Egy ismerősömmel találkoztam valamelyik nap. Rögtön feltűnt, mennyire karikásak a szemei, de gondoltam, jó pont, ha nem említem.
Aztán egy idő után kiderült, hogy szakítottak a párjával.
Annyira át tudom érezni mások fájdalmát, könnyeik szinte az enyémek, de az ő tekintetét soha nem felejtem el.
A legjobban azonban az döbbentett meg, mennyire félreismertem.
Mindig úgy gondoltam, hogy az ő életében önmaga a világ közepe, mindenki más azért van, hogy bűvkörében mozogjon. És ezt nagyon tudja élvezni!
Közben ez irtó jól áll neki, nem igazán tudnék rosszat mondani rá. Tehet róla a Nap, hogy mindenki az ő fénye és melege körül kering? Tudomásul veszi és elviseli. :)
És most teljesen össze volt törve. Pedig valahogy úgy gondoltam, ezeken az "apróságokon" ő könnyedén túllép, de pont úgy szenvedett, ahogy mindannyian, ahogy én is ilyen helyzetben. Ugyanazok a a cselekvések, ugyanazok a mondatok.

Mi ebből a tanulság?
Irtó nehéz továbblépni és elengedni a szeretett társat.
De a könnyeinket senki sem érdemli meg.